Magatartási problémák az iskolában

Azt ígértem, hogy írok a magatartási problémákról. Hogy én hogyan gondolkodok erről. Vártam azért kicsit, hogy ez a videó kellően körbejárjon és eljusson mindenfelé. Közben pedig az élet megint szolgáltatott egy csomó olyan történetet, beszélgetést, amik kiindulási pontként szolgáltak ahhoz, hogy miként álljon össze magatartási problémák posztja.

Nem, nem szeretnék most a hivatalos verziókkal foglalkozni, mert azt elolvashatjátok mondjuk ITT.

Ami engem érdekel, az az, hogy mikor ezek a mindenféle tünetek megvannak, akkor hogyan őrizheti meg az ember a derűjét és a jóindulatát, illetve szerintem bizonyos jelek mire utalhatnak.

Van persze a szociális "alultápláltság", az eltérő szocializáció, a trauma, meg vannak olyan dolgok, mikor egy gyerek a habitusából következően nem tud beilleszkedni úgy, ahogy ezt a környezete elvárja tőle. Ilyenek vannak, de szerintem a legtöbb probléma egyszerűen abból adódik, hogy a gyerekek egy része unatkozik, másik része pedig nem érti az iskolában történteket, és ettől összezavarodik. Egy biztos, a magatartási gondok megoldásánál csak akkor lehet célt érni, ha a szülő együttműködő az iskolával. 

Viszont ezzel is vannak problémáim. Mióta Bobi iskolás és megismertem, milyen egy "problémás" gyerek anyukájának lenni, kicsit én is úgy érzem, vissza lettem minősítve gyerekké. Gyakran érzem azt, hogy az iskola utasít, mit tegyek ahhoz, hogy a gyerekemnek jó legyen. Mikor, mit és mennyit gyakoroljak vele, hová vigyem fejlesztésre, hogyan neveljem, mennyi önállóságot kényszerítsek rá, és hogyan ne pátyolgassam. Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag sem a családi háttérről, sem a gyerek egyéniségéről nem tudnak semmit, hiszen a fiam nem kommunikál és nem mutat meg magából semmit sem. Ha ezeket a kéréseket teljesítem, akkor én egy kezelhető szülő vagyok, azonban ha azt mondom, én valamit másképp gondolok, vagy úgy vélem, a gyerekemnek ez vagy az nem tesz jót, úgy gondolom, hogy segíteni kellene neki beilleszkedni, hisz én az irodámból nem tudok neki segítséget nyújtani, akkor rögtön visszaesik a minősítésem a hanyag, vagy az együttműködésre képtelen szülő kategóriájába. 

Számomra az együttműködés együtt gondolkodást jelent, nem pedig utasítások kiosztását.  
Együttműködés volt például, mikor Ákos osztályfőnökének elmondtam, hogy a gyerek túlságosan ideges a mesemondó verseny miatt, ezért úgy vélem, jobb, ha nem megy el (bár a mesét akkor már tudta). Nagyot lehetett volna vele villantani az iskolának, mert tényleg nagyon tehetséges, a tanárnő mégis megértette, hogy mi a problémám. Magához hívta a fiamat, elmondta, hogy nagyon sajnálja, hogy nem megy el, de megérti és nincs harag. EZ együttműködés. EZ valódi törődés.

Hopp, kitérő vége, lényeg belőle, hogy KONSTRUKTÍV, és nem UTASÍTGATÓ együttműködésre van szükség az intézmény és a szülők között. Vagyis én hálás lennék, ha megkérdeznék tőlem, hogy vajon Bobi hogyan éli meg az egész napos egyedüllétet, és szerintem miért olyan furcsán közeledik a gyerekekhez (piszkálgatás,bökdösés) én pedig elmondhatnám, hogy többször szemtanúja voltam, mikor elutasították a játékból, így már nem mer nyíltan közeledni, viszont a magány fölemészti és szeretné, ha észrevennék egyáltalán. Boldog és hálás lennék, ha tanítói segítséggel ráirányulna a figyelem és kiderülne, hogy remekül főz, sokat tud az állatokról, vagy bármi, ami egy kicsit ő, és figyelemre méltatható. Idáig soha nem jutunk a beszélgetésekben. Pedig a háttér fontos lenne. Nem ártana felkutatni, miért olyan a gyerek, amilyen.

Miért lesz a legnagyobb fiam évről évre fegyelmezetlenebb? Most hatodikos, és egyre többet röhögcsél órákon, nem veszi komolyan az elavult fegyelmezési eszközöket. 

Vajon hány tanárnak jutott idén eszébe, hogy unatkozik, azért lazul a belső fegyelme? Mert nekem rendszeresen elmondja reggelente: Na, megint egy unalmas nap! Vajon hány felnőtt tudna egy unalmas előadást csendben végigülni úgy, hogy ráadásul a barátai ott ülnek körülötte? Ó- ó, ültem én jó néhány tantestületi értekezleten! Meglepődnétek, micsoda alapzaj van ott.

Ha egy osztály zizeg, zörög, vihog, eszébe jut- e a tanároknak, hogy most kellene váltani, vagy érdekessé válni, vagy átgondolni, hogy ÉN, a felnőtt jó úton járok- e. Hiszen a fegyelmezetlen gyerek felborítja az órákat.

Megint nem beszélek az eltérő szocializációról, a tanárverő diákokról, a pimaszságról és tiszteletlenségről. De a gyerekek tőlünk tanulnak viselkedési formákat! A tanároktól is tanulnak!  Most mondok valamit, amit szerintem soha, egyetlen pedagógus sem gondol végig. Én sem gondoltam rá, amíg tanítottam, de folyton erre gondolok, mióta a saját gyerekeim iskolásak. Ez pedig a szégyen, a megszégyenítés. Faggatni szoktam a fiúkat az érzéseikről. Amióta ez az oldal működik, azóta pedig még inkább, mert tudni akarom, mi játszódik le egy átlagos, értelmes diákban, mikor bent van az iskolában. Tudjátok, mi az, ami a legnagyobb mumus nekik? Az, mikor nyilvánosan megszégyenítik őket. Szerintem a legtöbb tanárnak eszébe sem jut, hogy egy- egy lehúzó, lekicsinylő, degradáló rászólás (még ha jogos is) milyen romboló hatással van a gyerekre.

Úristen, nehogy azt hidd, hogy nem értem meg a tehetetlenséget, idegességet, ami a tanárokban van! Még bennem is van itthon, pedig nekem "csak" hárommal kell törődni. Mindössze azt mondom, hogy ez nem épít! Ettől nem lesz jobb a gyerek. Jó esetben visszafogja magát, mert fél, de ne felejtsük el, hogy a félelem sokféle reakciót szülhet. Szülhet éppen agressziót is. Szóval egyáltalán nem biztos, hogy hosszútávon nyerő lesz az osztály előtt megalázni a gyereket valami jól irányzott kiabálással, mert ezzel nagyon gyorsan elvesztjük a bizalmát és helyette marad esetleg a félelem. Tényleg az a jó és a kifizetődő, ha félnek a gyerekek? Örökösen  nem lehet félni, ezért egy idő után feladják a félést. Dühösek lesznek, ellenállók, és elkezdik élvezni annak a tanárnak a kiszekálását, aki meg akarja félemlíteni őket. Nem volna egyszerűbb ott, abban az első  pillanatban más megoldást találni, és hosszú távon gondolkodni a gyerek viselkedését illetően?

Mondott a nagyfiam még egy dolgot a fegyelemmel kapcsolatban. Van azért néhány jó tanárja, és azt mondja, az ő óráikon nem szoktak röhögcsélni (ne viccelj, ez egy menő iskola, itt a rendbontás netovábbja a hangos vihogás). Mondom, miért nem? A válasz egyszerű: Mert azok érdekes órák és hálásak vagyunk annak a tanárnak, hogy jó órákat tart.  Emlékszel, mikor azt mondtam, a tudás iránti vágy velünk született tulajdonság? Ott van ám mindenkiben. Nem látod? Akkor annak valami akadálya van, hogy kibújjon a diákjaidból. Talán túl sokat kívánunk tőlük? Vagy nem úgy tanítjuk őket, ahogy az neki érthető és szerethető lenne?

Megint védenem kell a pedagógusokat, mert egyáltalán nem gondolom, hogy mindenért ők felelnek. A környezet hatásai, az eszköztelenségük, a hiányos módszertani tudásuk megakadályozza őket abban, hogy kezelni tudják a problémákat. Éppen abban a cipőben járnak, amiben nagyon- nagyon sok gyerek: Nem értik a helyzetet, amiben vannak és nincsenek lehetőségeik, hogy megoldják a gondjaikat. Ettől fásulttá válnak, vagy dühösek lesznek éppen úgy, mint a gyerekek, akikkel naponta vesződnek. Csak éppen őket senki nem bünteti (csak a gyerekek), míg ők bármikor beírhatnak az ellenőrzőbe (amivel megint nem érnek el semmit).

Fel kellene vértezni őket szívvel, tudással, szeretettel (néha azt látom, sokukból már az is elveszett. Nyilván, a sorozatos kudarcok éppen úgy megkérgesítik a szívüket, ahogy a mi gyerekeinkből csinálnak magatartászavaros diákokat a rossz élmények). Pusztai Évák kellenének, Hajnal Miklósok, Kulcsár Mihálynék, akik egyebet nem tennének, mint összevissza mászkálnának az iskolák közt és mesélnének a felnőtteknek. A gyereklétről, azokról az érzésekről, amit nekik már elmondtak a gyerekek, de amiket az átlagos tanár nem hall, hisz sem ideje, s olykor kedve sincs, hogy meghallgassa a diákjait. Vagy talán neki el sem mondják már. Miért? Mert félnek a megszégyenítéstől, vagy a beírástól. Inkább rosszalkodnak és unatkoznak tovább, aztán azt gondolják magukban: Na, igaz ugyan, hogy beírt ma is, de legalább sikerült jól felbosszantani. Nehogy már csak nekem legyen rossz!

Visz ez előbbre?