2011. február 20., vasárnap
Móra: Hogyan tanultam meg olvasni?- Kincs és még több kincs
Szoktam néha azon tűnődni, hogy ha én most egy iskolában tanítanám Bobit, akkor vajon hogyan nevezhetnénk a módszeremet. Nem nagyon tudom meghatározni, így hát rendkívül szerencsés vagyok, hogy nem iskolában tanítom a fiamat. Így legalább már hallhattam azt is: Imádom az iskolát!
Ha mégis meg akarnám határozni a skatulyámat, akkor valahol a projektmódszer és a waldorf keveréke lehetne.
Talán.
A héten minden Móra Ferenc: Hogyan tanultam meg olvasni? című írása köré csoportosult. Ez alkalmat adott rá, hogy az otthonoktatásról beszélgessünk, így Bobi is megfogalmazta, miért jó itthon tanulni, illetve milyen lenne az az iskola, ahová ő szívesen járna. Nem lett persze ennyire egzakt és sokrétű a fejtegetése, egész egyszerűen elintézte azzal, olyan iskolát szeretne, ahol sokat lehet játszani. Ne essünk azonban abba a hibába, hogy ilyenkor azt gondoljuk, a gyerek a tudást szeretné elkerülni és egész nap a focit rugdalná szíve szerint. Nem. Ezt a mondatot véleményem szerint nagyon jól a hasznunkra lehet fordítani. Ha szeret játszani, akkor a legjobb, ha játszatjuk és tanítjuk. Vagyis megvan az út a tanuláshoz.
/Egy kedves ismerősömnek ajándékoztam a szorzótáblás játékból, s néhány nap múlva mesélte, hogy egy átjátszott hétvége után (még az óvodás kislánya is beszállt a mókába) a másodikos lánya riadtan kérdezte, hogy most akkor ő fekete pontot fog kapni, mert nem tanulta meg a szorzótáblát? Sajnos a gyerekek fejében az iskola és a tanulás nagyon gyorsan összekapcsolódik a kellemetlen tevékenységek sorával. Nem tudják elképzelni, hogy tudásra örömmel is szert tehetnek./
No, a lényeg, hogy itt van ez a szépséges történet, melynek örök jelképe a fordított S betű. Mi is elkészítettük azt a bekarcolt szót, bár nem igazi jégvirágba formáltuk. Szerencsére visszatért néhány napra a tél, így még aktualitása is volt a jégvirágos hangulatnak. Az anyag, amivel fekete kartonra jégvirágokat festettünk egy rész lisztből, egy rész durva őrlésű sóból és annyi vízből készült, hogy kenhető, alakítható massza legyen. Fogpiszkálóval alakítottuk a jégvirágokat, melyek száradás után hófehér, csillogó felületet adnak.
A téma továbbgondolása adta magát, ezért megtanultuk az időjárás lényegét, elemeit, ezen belül a csapadék formáit, keringését a természetben. Ha pedig csapadék és víz, akkor természetesen a víz halmazállapotait sem lehet kihagyni! Volt jegünk, lett belőle gőz. Majd a gőz fölött viaszt olvasztottunk, így annak erejét és munkáját is szemléltettük, miközben a kis fémedényt szinte megemelte a felfelé áramló levegő. Máris beszélhettünk a gőzgépekről és azok felfedezéséről.
Maradt egy kevés jegünk, így elkészítettük a jéggyertyát, ami megint tanulásra adott lehetőséget. A viasz is tud folyékonnyá válni, ahogyan a víz, majd a hideg jég, amire ráöntjük, újra megszilárdítja. De lám, közben a jég válik folyékonnyá a forró viasztól. S a végeredmény? Egy szépséges dísztárgy, plusz egy tapasztalat a dolgok kölcsönhatásáról./Jéggyertya recept: Egy pohárba összetört jégszilánkokat dobunk, középen kanócot lógatunk bele, majd olvasztott viasszal leöntjük. A végeredmény sejtelmes fényű, csupalyuk gyertya./
Volt még egy kísérletünk, amit nagyon szerettem. A gyógyszertárakban kapható anyag a bórax, mely forró vízben oldódik, s a víz hűlésével együtt ragyogó kristályként csapódik ki. A deret szimbolizáltuk vele, s időtálló, kemény díszt kaptunk eredményül./Elkészítése: A forró vízbe annyi bóraxot tegyünk, hogy az oldat telítődjék (vagyis már többet e tudjunk benne feloldani). Zseníliából hajtogatott formát lógassunk bele az oldatba./
A hűlés során gyönyörűen kicsapódnak a kristályok a formára.
Jövőre bizonyosan ezzel a módszerrel fogunk karácsonyi díszeket készíteni.
A feldolgozás 2x 2 óra volt. Közben rengeteget beszélgettünk, készült kép a szivárványról, a víz körforgásáról, volt írás, olvasás, rengeteg rajzolás... csupa olyan dolgot csinált, amiket szeret, mégis sokkal többet tanult, mint amit másodikban tudnia kell.
Gyakran tűnődöm azon, hogy vajon ez az az üvegbúra, amitől féltették a fiamat az oo ellenzői? Vajon hosszú távon káros lesz majd neki, hogy jól érzi magát az "iskolában"? Vajon tényleg sebezhetőbb lesz attól, hogy nem érik minden nap kudarcok, bántások és negatív kritikák? Vajon az a kislány, aki attól félt, hogy fekete pontot kap majd, mert "nem tanulta meg" a tananyagot, később erősebb lesz, mint az én fiam, akinek hetek óta egyetlen fekete pontja sincsen?
Vajon a könnyebb út a nehezebb?
Hiszem, hogy ez nem így van, de attól még kíváncsian tekintek a jövőbe. Nincs olyan nap, mikor eszembe ne jutna, hogy vajon kivé, mivé válik majd a fiam. Harcos lesz, vagy gyenge fű? Sikeres, vagy "csak" boldog? Lesz- e az? És vajon tud- e majd úgy emlékezni rám, ahogy Móra Ferenc mélázott a S betűi fölött az édesanyjára emlékezve?
Érti- e majd, miért teszem, amit teszek?
Köszönöm, hogy lájkolod!
Bejegyzések
3 megjegyzés:
Most igyekszem én is projektmódszerhez hasonlóan összeállítani a következő időszakot, mert sajnos hatodik osztályban gyakorlatilag irodalom órán az év felében a Toldit veszik (és nem a Toldival van bajom, csak azzal, hogy mást nem olvasnak), aztán meg az Egri csillagokat, amit hallgatunk, de egy ekkora gyereknek szerintem nem az élvezetes olvasmány kategória - főleg, ha még nehezebben is érti, amit olvas.
Néhány hete - pont az "utálok tanulni", "így úgy se tanulunk" dolgok kapcsán bevontam a kisebbet is a tanulásba. Akkor még nagyon izgultam miatta, de kiderült, hogy jó ötlet, most már a kicsi se fél az iskolától (tavaly napokig sírt, hogy ő óvodás akar maradni - mert nem tud olvasni és ezért ő lesz a legbutább az iskolában), a nagy meg nem veszi "tanulásnak", amit csinálunk, ráadásul alap dolgokat rakunk a helyükre. Azt már csak bónuszként könyvelem el, hogy a köztük lévő - nem éppen felhőtlen - kapcsolat is javulni látszik :)
Tegnap a kicsi mondta, hogy a tanulás játék, ezt a nagyobbik cáfolta ugyan, de azt mondta, hogy mi nem is tanulunk :)
Ez egy olyan helyzet, hogy igyekszem nem azt nézni, hogy nekem hogyan a "legkényelmesebb" (hiszen nekem így a jó - minden apró sikernek örülni tudok, részben talán az én sikerem is), lehet úgy is mondani, hogy én is lázadok - mint mindenki az én koromban -, csak remélhetőleg ennek haszna is van. Nagyon sok dolgot máshogy látok, mint ahogy anyukám, vitatkoztunk erről már sokszor, az alapvető különbség a szemléletmódunkban, hogy szerintem minden emberben megvan a jó, és az öcsém sem direkt nem tudja. Történt sok dolog, amire rá lehet fogni, hogy neki azért nem mennek jól a dolgok, de szerintem attól, hogy mondvacsinált hibást keresünk, nem lesz jobb semmi. Terítéken vannak ezek nálunk már egy ideje, de leginkább tavaly sikerült szembesülnöm vele - mert gond, és nem olyan, amit lehetőség van a szőnyeg alá söpörni.
Sok dolog változott itthon is az elmúlt időszakban, anyukám inkább a munkának él, a fennmaradó szabadidejét meg nem sűrűn szeretné ránk áldozni.
Engem mindig érdekelt az összes ezzel kapcsolatos dolog, mindig emberekkel akartam foglalkozni - élesben azért nehezebb, mint ahogy a könyvekben írják, tapogatódzok, ki kell próbálni, hogy neki (nekünk) melyik a legmegfelelőbb.
Látni mindenki látja, hogy van valami, akivel vagyok olyan bizalmas kapcsolatban, az tud is róla. Ugyebár a legnagyobb hátulütője számomra az egésznek, hogy aludni nem tudok soha eleget, azt meg ugye nehéz - és szándékomban sem áll - rejtegetni. Ahhoz, meg hogy valaki az egészet értse, ismerni kéne minimum az elmúlt tizenöt évünk történetét - azt meg ugye örülök, ha én ismerem egyáltalán.
A lényeg az, hogy én választottam ilyen utat, és ez nekem is jó mindenképpen, főleg, hogy ahogyan belerázódok, már egyre könnyebb. Megtanultam beosztani az időmet, megismertem a gyerek igényeit is, és szerintem (legalábbis ő is azt mondja) sikerült létrehozni egy mindkettőnk számára megfelelő módszert, utat. (Persze vannak olyan tényezők, melyeken én változtatni nem tudok, de úgy alakítjuk a dolgokat, hogy ezeken felül tudjunk kerekedni.)
(Anyukám egyébként természetesen tud arról, hogy tanulok a Bernáttal, eleinte nagyon ellenezte, mert szerinte a teljes felelősséget átveszem tőle, diktátor módjára meghatározom, mit csináljon. Most már ezzel kapcsolatban béke van, nem tudom, mi a véleménye, de én még mindig azt állítom, hogy a "lusta gyerek" ellen nem a legmegfelelőbb módszer, ha megvárjuk, míg felnő, és akkor hátha felnyílik a szeme és elkezd tanulni.)
Hát, én ezeket a sorokat minden közoktatásban tevékenykedővel elolvastatnám...és minden szülővel is.
Megjegyzés küldése