2010. december 1., szerda
Gyerektől tanulni, avagy hogyan kerül az adventi koszorúra ferde torony?
Mint mondottam, van itt egy rövid szösszenet arról, hogy milyen sablonok zárják le a gondolatainkat és mennyit tanulhatunk a gyerekektől, ha figyelünk rájuk.
Két gyönyörű adventi estén vagyunk túl, és úgy tűnik, a vágyaim arról, hogy meghitt együttléteink legyenek, tökéletesen beteljesednek. A fiúk lelkesek, várakozók és nem győzik elégszer mondani, hogy ez eddigi életük legjobb adventje (No, hiszen! A tavalyi mályvacukrot puskába töltve közveszélyessé nyilvánítottak volna bárkit!).
Mivel adventi koszorúnk sem készült időben, az első estére azt írtam a kártyára, hogy együtt készítsünk koszorút. Az asztalra tettem sok- sok hozzávalót, plusz a pisztolyt (nem a mályvacukrost, hanem a ragasztóst!), és azt mondtam, készüljön úgy a koszorú, hogy körbejár a ragasztó és egyszerre mindenki 3 dolgot rögzíthet az alapra, majd tovább kell adni a lehetőséget a következő embernek. Senki nem beszélhet közben, nem kritizálhatja a másikat, nem adhat tanácsokat, majd ha már valaki úgy érzi, szerinte kész a mű, visszautasíthatja a díszítés lehetőségét. Azt hiszem két kör ment végig, mire befejeződött a munka. Megkérdezem, szerintetek ki volt az, aki legkevésbé bírta okoskodás nélkül.
Khm, khm...
Khm, khm...
Gyakran készítek ilyesféle díszeket és vannak olyan kompozíciók, amiket egyszerűen elképzelhetetlennek tartok egy koszorún. Éppen ezért a hajam is égnek állt, mikor a fiúk elkezdték a pisai ferde tornyot építeni fahéjból, vagy a legabsztraktabb összeállításokat összerakni. Jóságos ég! Mi lesz ebből? De tűrtem, hallgattam, visszanyeltem nagyokos felnőtt énemet és engedtem, hogy az legyen, amit ők (és persze egyenrangúként én) létrehozunk.
A lélegzetem is elakadt a végén.
Megint eszembe jutott, hogy hiszen én ezt a nem okoskodást valaha tanultam, alkalmaztam! Én már megtapasztaltam, milyen fantasztikus a gyerekek világa! Hiszen éppen azért szerettem tanítani, mert nap mint nap ámultam a határtalan belső tudásukon, kreativitásukon. Megtanultam hallgatni őket és figyelni rájuk. Aztán elhagytam a pályát, lett saját gyerekem, és idővel kezdtek rám rakódni ezek a tipikus, utálatos sztereotípiák, amik azt hirdetik, hogy a felnőtt mindig mindent jobban tud.
Pedig nem is.
Szép este volt, sokáig beszélgettünk.
Ahogyan ma is.
Ami jön: Néhány hasznos tipp a tanulás megkönnyítésére (nem csak tanulási nehézséggel küzdőknek)
Bài viết liên quan:
3 megjegyzés:
zsizsa: Köszönöm
Gabriella: Köszi, nagyjából kihámoztam, és egyet is értek a cikkel, amennyiben tényleg jól értelmezem, és azt mondja, a tanulási nehézségek egy része "kinövődik". Ha tényleg ezt írják, akkor ott a pont, ugyanis én is ezt tanulom és ezt vallom, hogy ez nem egy stigma, csak alulszervezettség. Egyetlen félelmem, hogy annyi egyéb bélyeget, el- és megítélést hoz magával, amik viszont nem lesznek kinőhetők.
Graffyka: Üdv a fedélzeten, és köszönöm a fiúk nevében is :-)
Az egész történetből a legnagyobb félelmem éppen ez a másodagos sérülés, amiről te is írsz. Az iskola nem az élet, de olyan sérüléseket szednek össze, amik végigkísérik őket egy életen át. A tanítás egyik legalapvetőbb hiája éppen az, amiről te is írsz, és amiről én is írtam már: gyakran azt sem veszik észre atanárok, hogy a gyerek egyszerűen nem érti, mit akarnak tőle. Olyan űröket tömök be néha, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Közben pedig olyan frusztrált, hogy hiába minden, bemegy a suliba és nem tud teljesteni. Minden nap imákat mormolok azért, hogy januártól valahogy kivehessem magántanulónak- eddig nem sok esély van rá :-(
Látod, te is túl vagy rajta- magán a tanulással összefüggő nehézségen- de nem hinném, hogy a megaláztatásokat elfelejtetted volna. Ez pedig sokkal fontosabb, mint a hülye érdemjegyek. Mert az életerő a lefontosabb, de az én fiamból kiszívja ez az örökös hiábavaló küzdelem.
Azt, hogy ügyesedik, azt csak én látom, pedig a felmérői is javultak, az olvasása is jobb, mégsem hallok egyetlen biztató szót sem.
A skatulya készen áll.
Igen, okoskodó vagyok én is. Alaposan meg kell gondolni, mit és mennyit mondok, mit hagyok rá az intézményre, és mikor, mennyiben állok ki a gyerekért. Nem akarok neki még többet ártani.
Megjegyzés küldése