Nem vagyok én Jóanyu

Szóval, ő a nagy. Vagyis: A Nagy. Az első, a legidősebb, legérettebb(?). Aki már felnőtt, önálló, önellátó. Hát, itt a bibi.

Ismeritek a Mama Hotel kifejezést? Nos, én hotel tulajdonos lettem. Vagyis, üzemeltető.

Gőzöm sincs, hogy kellett volna jobban. Szigorú voltam, túlságosan is. Következetes voltam, sokszor fölöslegesen. Elkényeztetve aztán nem volt. Amikor a két kicsi gyors egymásutánban megérkezett és idő- és energiahiányban szenvedtem, kb. akkorra jött meg a józan eszem. Már nem patáliázok apróságokon, nem dühöngök értelmetlenül, sőt, a Nagytól már bocsánatot is kértem azokért az évekért, amikor rajta gyakoroltam a gyereknevelést. Bár, többször hangoztatta, ő tökéletesre sikeredett, a két kicsi viszont elképesztően szabadon van engedve. Az én szememmel ez egészen máshogy látszik, úgy gondolom, mindenki jól érzi magát a házban és önálló, talpraesett gyerekeim vannak. A mosogató ugyan nem csillog mindig, no, de sebaj.

Hol van akkor a baj? Ott, hogy az én Nagy Fiam nem akar felnőni. Egy ismerősöm úgy fogalmazott, nem kell ezen csodálkozni, ha nekünk ilyen gyerekkorunk lett volna, mi se igyekeztünk volna el otthonról.

Azt azért kiharcoltam, hogy az önálló jövedelméből( diákhitel +munka) tartja el magát. Nyílván enni itthon eszik, itthon alszik, itthon fürdik, de ezzel nincs semmi baj. Nálatok lakik olyan családtag, aki igazából már önálló életet él, hiszen 22 éves, de az otthoni feladatokból nem szívesen vállal részt, hiszen ő még tanul?! Ügyes, ugye?

Hogy lehet rávenni egy fiatalembert, hogy felnőttként gondolkodjon? Elszúrtam, vagy kortünet-kórtünet, amiről beszélek? A barátaim szerint nem vagyok egyedül ezzel a gonddal, s bár ez egy cseppet sem vigasztal, azért megnyugtató, hogy más is hibázik.

A kölyök viszont tök jól érzi magát. Hol felnőttként, hol gyerekként. Mikor hogy éri meg..