2011. január 20., csütörtök
Azért nem olyan egyszerű- most akkor védenek vagy kötekednek?
Vajon akik otthon oktatják a gyereküket- és én, aki már otthon oktatom a gyerekemet- szoktak (igen, szoktam) azon gondolkodni, hogy valójában ez normális dolog- e? Jót tesz- e a családi kapcsolatoknak ha anya lesz a tanárnéni a gyerek életében?
Nem volt eszemben évekig, hogy én legyek a fiaim tanárja még úgy sem, hogy időről időre megfordult a fejemben, ezt vagy azt én másképpen csinálnék, mint az éppen aktuális tanerő. Elfogadtam azt a helyzetet, hogy az iskola teszi a dolgát és én is teszem a magamét. Anya vagyok, feleség, dolgozom és azt a kevés időt, amit a fiaimmal töltök, anyaként éltem meg. Ez így jól is volt. Még egy éve sem jutott eszembe, hogy ez a rendszer hamarosan végképp zsákutcába fut és a saját kezembe kell vennem a legkisebb gyerekem tanítását.
Már egy ideje megfigyeltem, hogy olykor keveredik bennem a pedagógus és az anyuka. Játszunk valamit és az jár a fejemben, mit fejlesztek most, mit tanul belőle, miképpen válik majd hasznára. A napom be van osztva, és már készítettünk listát arra nézve, hogy melyik napokon mit tanulunk, milyen szakkör, színházlátogatás, stb. van délután. E mellé beosztom, mikor és hogyan dolgozom, majd hogyan látom el egyéb feladataimat. Joggal kérdezi a családom, illetve a barátnőm, hogy én hol vagyok ebben a történetben. Én pedig hozzáteszem, mostantól mikor és hogyan leszek "csak" anyja a fiamnak. Ezek persze költői kérdések, hiszen én választottam ezt az utat, így felvállaltam, hogy a válaszok, amik majd megszületnek, esetleg nem fognak nekem tetszeni.
Az az igazság, hogy igazából meglehetősen dühös vagyok amiért ezt a döntést kellett hoznom. Higgyétek el, VAN olyan iskola, VAN olyan tanítónéni, akire rábíznám a gyerekemet (itt a fejemben legalábbis léteznek ilyen helyek), hogy én az anyja lehessek. Csak úgy, spontán. Egy elég jó anya szeretnék lenni. Napirend, heti rend, fejlesztés, oktatás nélkül. Anya, aki nem gyárt oktatójátékokat, és nem szól rá a fia egy látszólag spontán cselekvés során, hogy jaaaj anya, most ne tanítsál már! Vajon ha felnőttként a gyerekkorára gondol majd vissza, mennyiben leszek anyukája és mennyiben a tanára? Jó lesz- e, ha ez a két dolog összemosódik? Mélyíti ez a kapcsolatunkat hosszútávon, vagy káros lesz? Hiába gondolkodom ezeken a kérdéseken, mert nekem nem volt sok választásom, hogy megnyugtató megoldást találjak a gondjaimra. Ettől függetlenül azért gondolkodom.
Móra Ferenc szeretettel és tisztelettel írta a KINCS girbegurba S betűjét, ami egész életében édesanyjára emlékeztette, de vajon kisfiúként is örömmel ült mellé, hogy újra és újra a jégvirágok közé karcolják? (Hm... íme, az első melegszívű oo- s, aki szembe menve a szokásokkal úgy döntött, majd ő megtanítja a gyermekét írni. Majd ő megmenti a Kese kalapos iskolájától!)
Móra Ferenc szeretettel és tisztelettel írta a KINCS girbegurba S betűjét, ami egész életében édesanyjára emlékeztette, de vajon kisfiúként is örömmel ült mellé, hogy újra és újra a jégvirágok közé karcolják? (Hm... íme, az első melegszívű oo- s, aki szembe menve a szokásokkal úgy döntött, majd ő megtanítja a gyermekét írni. Majd ő megmenti a Kese kalapos iskolájától!)
Ha viszont azt nézem, hogy az első kötelező jellegű oktatások alig 300 éve indultak, akkor azt mondom, ej, hát teljesen jól van ez így. Gyerekek milliói tanultak a szüleiktől, családtagjaktól, csak a mi fejünkbe van ez beleverve, hogy ez plusz teher, ami majd megmérgezi gyermekünkkel való kapcsolatunkat. Olyannyira beleivódott ez a társadalomba, hogy törvény ide vagy oda, nekem, a rebellis szülőnek kell bebizonyítanom, hogy képes vagyok ellátni ezt a feladatot.
Ma hosszan elbeszélgettem a gyámügyes felügyelővel, aki berendelt magához és azt bizonygatta nekem, hogy neki alaposan körül kell járnia ezt a kérdést, hogy meggyőződjön arról, nem veszélyeztetem- e a fiamat azzal, hogy magántanulói státuszba kérem.
Dühös lettem. Már megint én vagyok sarokba állítva, miután eddigre többször ki voltam arról oktatva az iskolában, hogy miképpen kell nevelnem a fiamat, hogyan kellene beszélnem vele, gyakoroltatnom, büntetnem, vagy jutalmaznom.
Tudjátok, mit gondolok? Az én életem fenekestül felfordul most, mert az iskolarendszer képtelen a fiammal JÓL bánni. El kellett döntenem, hogy hagyom, hogy meg- össze- törjék őt, vagy feladom eddig sem túl egyszerű életemet és még egy feladatot magamra veszek. Én tanultam és órákat töltök naponta azzal, hogy megfeleljek ennek a feladatnak, ettől függetlenül még mindig nekem kell bizonyítékokkal szolgálnom. Nem tartom ezt korrektnek attól függetlenül, hogy tudom, a hivatal mindössze a dolgát teszi. A gyerekeket védeni kell- olykor a saját szüleiktől is. Ezért van a gyermekvédelem. És hogy ezt jól az eszembe véssem, kifelé menet egy családon kellett keresztülvágnom, akiktől éppen akkor vették el négy gyereküket. Számtalanszor láttam őket a városban piszkosan, elhanyagoltan és olyankor arra gondoltam, miért nem menti már meg valaki ezeket a srácokat? Mégis megrázott most, mikor láttam szegényeket sikoltva kapaszkodni az anyjukba. Abba a nőbe, aki veszélybe sodorta őket.
Bài viết liên quan:
6 megjegyzés:
Jaj! Ezek ismerős érzések, én is még mindig dühös vagyok az iskolára, hogy egy ilyen tanítónő működhet a keretein belül (egyébként jó suli) . És főleg, mert a 6 évesem is az ő karmaiba fog kerülni, ha nem küldöm most iskolába. Azért törekszem arra, hogy ez változzon bennem. Pedig főként inkább hálásnak kéne lennem, mert magamtól nem szántam volna rá magam erre a lépésre. Fél év távlatából is már látszódnak az eredmények. Nemcsak tudásban. Egész más kapcsolat van az oo-ssal, mint a többiekkel. Sokkal könnyebben kifejezi most a szeretetét, mint korábban. Sokkal többbet számít a szülővel való kapcsolat. Ebben erősödnek meg a gyerekek. Már egyre inkább úgy érzem ez a normális, és a többiekkel kell kompenzálni. O
O: Ez jó, hogy aki benne van, ezt mondja. Fontos, hogy ez összetartson az oo és ne szétválasszon.
Virág: Ami kiváltotta a gondolataimat, még zavarosabb ennél is, amit leírtam. Egyszerűen annyi helyről zúdul az emberre, hogy valami kárt tehet a gyerekében, hogy olykor elhiszi- vagy legalábbis akadnak kételyei. Egy- egy pillanatra :-)
Én még az elején vagyok az oo- nak és mindenki csak riogat. Ez meg, hogy a gyámügyet rám uszították, teljesen felháborított. Az,hogy a gyerek oo- s lesz- e, lassan presztízskérdés lesz (no, nem nekem). Az első hét lassan véget ér a közös tanulással, és Bobi boldog és jókedvű. Egyre többet beszél még önmagához képest is. Azt érzem, bizonyítani akar, hogy alkalmas a feladatra. Aztán bemegyek a hivatalba, a kezembe adják az iratokat, amik miatt külön vizsgálat kell (és szakértői vélemény) és rájövök, hogy a rendszerben van valaki, aki most nagyon haragszik és akadályoz engem. Még jó, hogy a hivatalnok együttműködő volt és nem akasztotta meg a rendszert. Állítólag szeptemberben szigorították a jogszabályt.
Kérdezte, miért szeretném ezt és kezdte ő is a megszokott érveket közösségről, üvegbúráról, szerepekről, én pedig feltettem a kérdést magamnak: Nem én vagyok, aki már megint lázad? Nem lehet, hogy maga a lázadás hajt előre? Holnap pedig felkelek, ránézek a gyerekemre, ahogy jókedvűen hozza a feladatait és majd megnyugszom. Viszont folyton újra és újra eszembe jut, hogy miért ennyire zártak az emberek az oo- val- és minden újjal- kapcsolatban? És miért akarnak folyton meggyőzni az igazukról? És miért nem értik, hogy miért nem vitatkozom velük? Ők folyton meg akarnak győzni a maguk igazáról és nem értik, én miért nem védem a magam álláspontját. Mert nem szorulok az egyet értésükre. Mert a nap nagy részében biztos vagyok abba, hogy helyesen cselekszem. Hosszú idő után most voltam rákényszerítve, hogy okosan érveljek és elég meggyőző legyek a gyerek érdekében. Nagy volt a tét.
A szerepek összecsúszásától nem kell félni. Nem mindig könnyű, de kezelhető. Éppen úgy, ahogy egyszerre feleség, anya és kedves nővér az ember, sőt varrónő, szakács vagy kertész. Én hivatalosan nem voltam otthon oktató - rengeteg mindent tanítottam meg nekik én magam, mert úgy éreztem én ezt a talentumot kaptam, nehogy már pont az enyémeknek ne tegyem le a legjobbat belőle! - intézményes keretek között viszont voltam a gyerekeim igazgatója (mindkettőnek), az egyiknek osztályfőnöke, egyébként voltam, vagyok és leszek az anyja. A legbölcsebben a fiam kezelte mindezt, aki tanárnéninek szólított az iskolában, mert így hallotta a többiektől (soha nem kértem!), a lányom pedig határozottan odébb tolta az esetleg nyakamba ugró gyereket, közölve: - Ez az én anyám! Otthon többszörösen próbáltam az anyjuk lenni, hogy tompítsam az élét, ennek a fonák helyzetnek! Megoldódott és túl vagyunk rajta... nem panaszkodnak rá(m)! Én tényleg óriási lehetőségnek tartom, hogy van mód arra, hogy oo-s legyen valaki, annak minden nehézségével és felelősségével! A gyámügy, a gyerekvédelem valóban csak a dolgát végezte veled is és azzal a családdal is, akiket megláttál a folyosón! Várom a mindennapjaitokról a bejegyzéseket, mert biztosan sok szép dolog vár rátok! Erika
Bocsánat, tényleg nem az iskolát- iskolákat- tanárokat akarom lehúzni. Nem az a cél, hogy egyik formát feketének kiáltsuk ki, a másikat fehérnek. Millió olyan pedagógus van (na, jó, millió nem), akik ebből a rendszerből a legjobbat hozzák ki. Mindent megtesznek a gyerekekért. Sok gyerek képes ebben a rendszerben teljesíteni, és van olyan kis hányad, akik szárnyalnak, mert a teljesítmény elvárása sarkallja őket. Vannak, akik semmiképpen nem alkalmasak oo- ra (főképp, miután megízlelték az iskolát). Azt gondolom, sok olyan pedagógus van, aki lehet, hogy nem olyan, amilyennek mi szeretnénk, de az ő mércéje szerint mindent elkövet, hogy jó legyen. Ezt is el kell fogadni.
Nem szeretem az általánosításokat és nem szeretném, ha azt hinnétek, ezeket a kollégákat szeretném úgy ambloc lehúzni. Nem, nem. Találkoztam remek emberekkel, most viszont elött az idő, mikor ez csődöt mondott. Vannak gyerekek, akiknek ez nem jó. Lenne talán olyan közeg (kiscsoport- "HURRÁ" integráció!, kreativitás, lassított tempó stb), ahol felélednének, de az, ahogy most kell velük foglalkozni a rendszer miatt, őket blokkolja és hátráltatja. Akkor pedig az első harag és kétségbeesés után keresni kell az utakat, amik működnek.
Itt a kérdés az, hogy a szülő tudjon tiszta fejjel dönteni (tényleg ezt akarom, tudom teljesíteni, jó lesz a gyerekemnek?)és az intézmény ne csináljon ebből prestízs kérdést, hanem kpes legyen a két fél együttműködni.
Banyuc: Azért egy- két dolgot megtanult ám az iskolában ;-). 4 pedagógust fogyasztott eddig. A képlet:
Első tan.néni: Őt mérhetetlenül bosszantotta. A figyelemzavarát személyes sértésnek vette s durván megtorolta.
2. tan. néni: Előbbi párja, egy ifjú titán (minden irónia nélkül). Karácsonykor még találkoztam vele, azt mondta, nagyon hiányzik neki a fiam, mert szerette és sajnálja, hogy elvittem onnét. Szerinte semmi különös baja nincs a srácnak, egyszerű művészlélek.
3. tan.néni: Enyhe bosszankodás, beírások. Bár tudja, hogy valami probléma van, de szerinte 24 órás gyakorlással és nagyobb szigorral (részemről)ez orvosolható lenne.
4. tan. néni: Előbbi napközis párja. Róla nem tudunk semmit. Energikus, lelkes, jókedvű. Soha nm fogalmazott meg kritikát, a fiam szereti.
Olvasom a blogodat, tudom, mik a gondjaid. Hajrá, azt mondom. Az, hogy a lányod ilyen kreatív, csak hasznára válik.
Döme: Ha az első tanítónénit ügyesen választjátok, simán szárnyra kaphat a suliban is. Bizakodjunk :-)
Moria: Esküszöm, felteszem a 4. hónapot is már. Hetek óta el vagyok vele maradva. Biztos lehetsz benne, hogy a rendszeres terápia meghozza az eredményt.
Hasonlóan látom én is a probléma gyökerét. Nem fordít az iskola elég időt a tudás elmélyítésére és a egyszer elmarad, kevés esélye van felzárkózni.
Szertár: Köszönöm, írok természetesen. ár a hétvégén is, hisz az első héten túl vagyunk.
Ja!Érvek pro és kontra:
http://tinkmara.freeblog.hu/archives/2010/09/17/Homeschooling/
A legjobban összeszedett anyag azoknak, akik gondolkodnak a homeschoolingon.
Megjegyzés küldése