Kell- e korai fejlesztés, ha látszólag minden rendben van? Alapozó terápia és mozgásos játékok

Bár a lentebbi videó nem saját és nem is pontosan arról szól, amit én csinálok, de ugyanabból az elméletből táplálkozik, és ugyanazokat a mozgásformákat veszi elő a fejlesztés során, amit az általam alkalmazott komplex mozgásterápia. (Remélem, nem olyan sokára már saját videókat is tudok nektek mutatni arról a fajta terápiáról, amit én tanultam és ami az én fiamnak hozta- hozza meg a változásokat.)

Ami miatt fontosnak tartom, hogy lássátok ezt a videót és ezt a beszélgetést, az az, hogy eltűnődtem tegnap arról, hogy akkor vajon mikortól kell- lehet egy gyermeket fejleszteni? Van- e létjogosultsága az ún. korai fejlesztésnek egy teljesen "normálisan" fejlődő kisgyereknél?  Nem is olyan régen még azt mondtam volna, ááá, ezek mondvacsinált problémák, hagyjuk már azt a gyereket a maga útján fejlődni! Nagyanyáink semmiféle fejlesztő foglalkozásokon nem vettek részt (és én sem), aztán tudunk mégis írni- olvasni. Ma már kicsit másképpen vélekedem erről, mivel lám, ott a saját példánk, az én fiam, akire oda volt figyelve, aki kúszott- mászott, futott- játszott mégis falba ütközött az iskolában. Milliószor felteszi az ember ilyenkor a kérdést: Mit, hol nem láttam, és miért nem? Mit rontottam el? Hisz az enyémet nem a tévé nevelte, nem volt járókába kötözve naphosszat, aztán mégis ez történt vele.

Mikor azt olvasom, hogy már azok a mozgások is fontosak, amiket az anyaméhben él meg a gyermek, miközben a magzatvízben ringatózik, akkor kénytelen vagyok korábbi elméleteimet felülbírálni.

Valami miatt (amiről értekezni majd egy külön cikkben fogok) ez a mostani világ hevesebben termeli ki magából a tanulási nehézséggel küzdő gyerekeket, mint az ezt megelőzőek, így most azt gondolom, érdemes figyelni a jeleket, és tudatosan mozgatni már a legkisebbeket is. Nem hamarabb erőltetni a mozgásformákat, mint elvárható, de mikor ott az idő, igenis elővenni a mászó- kúszó- egyensúlyozó játékokat és csinálni a gyerkőccel. A környezetünk, a bútoraink, az életterünk nagyon statikussá vált. Eltűntek a hinták, amiket valaha az ajtófélfába fúrtak fel az apukák, nincsen hintaszék a házakban, nem szabad a francia ágyon ugrálni, mert a rugója tönkremegy, illetve egyáltalán nem szabad ugrálni, mert az alsó szomszéd felkopog akkor a radiátor csövén. Az iskola rövid szüneteket hagy a a tanórák között, amiket- lássuk be- gyakran még megrövidít, vagy el is vesz a tanóra, az átöltözés, a rossz idő. Suli után hazatér a gyermek és beül a tévé elé, vagy rosszabb esetben megfürödni, vacsizni és lefeküdni van már csak ideje. Labdázni már külön program, hisz a városokban élő gyerekeknek ahhoz külön el kell menni játszótérre. Egyszerűen a szabad mozgás mennyisége és lehetősége őrületesen lecsökkent. Óvoda végén, vagy az iskola elején eszmélünk, hogy jaj, te jó ég, valami van ezzel a gyerekkel! Ekkor kezdünk utánajárni a probléma forrásának.

Az is tipikus, ahogy én belecsöppentem ebbe a problémakörbe. Úgy sejtem, amíg az embernek nem ég a háza, csak nagyjából tudja, mit kell tenni, ha baj van. Aztán mikor a láng elharapózik, kétségbeesve kérdezi: Most mit tegyek? Olyan ez is: Tudom, hogy van tanulási zavar, és hogy MÁSOK szenvednek tőle, aztán mikor engem szembesítenek vele, csak kapkodok: MIT CSINÁLJAK? Jobb hát előre tájékozódni. Jobb figyelni. Nem betegesen persze, mert minden, amit túlzásba viszünk, éppen annyira káros lehet, mint ha elhanyagoljuk, szóval nem gondolom, hogy tűzvészt kell kiáltani egyetlen halovány lángocska miatt, de a játékokat, a mozgásokat tudatosan irányítani egyáltalán nem butaság és nem túlbuzgóság.

Biztos vagyok benne, hogy az én fiam is megúszott volna egy csomó kellemetlenséget, ha ezek a dolgok hamarabb eljutnak a fülemig, vagy jobban látom, vagy komolyabban veszem őket. Viszont az is igaz, hogy akkor soha nem ismertem volna meg a mozgásterápia izgalmas működését, nem kerültem volna ilyen közel a gyereke(i)m gondolataihoz és nem kezdtem volna újra érdekes, kreatív tanulási formákon gondolkodni. Szóval semmi nincsen véletlenül ezen a földön és ma már hálás vagyok Bobinak, hogy ezt az izgalmas világot megismerhettem általa. Ő pedig alakul, fejlődik, meglepő módon éppen most a leggyorsabban, mikor sínre tettem a magántanulói kérelmét. Hogy ez inspirálja- e, vagy egy újabb szakaszba lépett a fejlődése, nem tudom. Mindenesetre mindaz, amiről nektek irkálok, létező, működő valóság. És minden nehézségével együtt határtalanul érdekes. A világ szegényebb lenne ha ezek a másképpen - számunkra néha nehezen érthető módon- gondolkodó gyerekek hiányoznának belőle.