Mondvacsinált problémák, avagy miért nem megy a fejszámolás?

Azért énnekem egyre inkább meggyőződésem, hogy ezeknek az ún. tanulási zavaroknak egy jó nagy részét éppen az iskola, illetve a felnőtt társadalom generálja. Ez most azért jutott újra eszembe, mert tegnap este két anyuka jött el hozzám, hogy tanácsot kérjen a gyerekét illetően. Ahogy hallgattam őket, arra gondoltam, hogy egyáltalán nem látom problémának mindazt, amit elmondanak nekem. Különös, hogy a beszélgetés előtt néhány órával egy iskolában voltam, hogy egy nyári programmal kapcsolatosan tárgyaljak, és az ottani igazgatónővel is előbb- utóbb erre a témára lyukadtunk ki. A tanulási zavaros gyerekek fejlesztéséről beszélgettünk. Ő akkor a problémák nagy részét abban látta, hogy a pedagógusok egy része egyszerűen felkészületlen a nem hagyományos tanítási módszereket illetően.

Ezek a kollégák megtanultak bizonyos helyzeteket, módszereket az évek során, és ebbe a rendszerbe, amit ők felállítottak a munkájukat illetően, egy rakás gyerek nem illik bele. A megkésett olvasást vagy írást problémának látják, ráadásul az elmúlt évek őrületes integrációs- fejlesztős fellángolása is ennek a nézőpontnak kedvez azzal, hogy ráirányítja a figyelmet a problémákra. Éppen ez az igazgatónő mondta, hogy ő már megcsömörlött ettől a folytonos probléma- hajhászástól. Attól, hogy a gyerekeiknek mindig a hibáit kell vizsgálgatni, miközben elfelejtkeznek az erősségeikről.

Nagyon jó volt ezt hallani. Mert tényleg minek is kellene mindenkinek EGYSZERRE tökéletesen olvasni és írni? Miért kellene mindenkinek csendben és fegyelmezetten ülni? Az én felpörgött Ákos fiam minden közösség lelke. Zászlóként mutatja az irányt (de tényleg) a társainak, és kézben tartja az állandó jó hangulatot. Emellett elviselhetetlenül izgága és beszédes. De éppen attól válik elviselhetővé, hogy emberként hozzátesz a közösséghez. Az osztálytársa, aki súlyos tanulási és magatartási problémákkal küzd, rádiókat készít otthon. A tehetsége képes őt szerethetővé, vagy legalábbis elviselhetővé tenni. Van- e olyan szakmai értekezlet, amit azzal kezdenek egy iskolában, hogy beszámolót tartanak felemelő pillanatokról, sikerekről, örömökről, azokról a helyzetekről, amikért erre a pályára megy valaki?

Erika azt mondja, mindenféle gyerek van náluk, de egy osztályban 12- 13, ráadásul válogatott a tanári gárda, így hát az élet jól működik náluk és a gyerekek biztonságban fejlődhetnek. Én is tudok ilyen iskolát, de ott is 12- 15 gyerkőc jár egy osztályba, illetve a pedagógusok mind elkötelezettek és magasan képzettek. Másképpen szemlélik a gyerekeket, mint a nagy átlag. Nem probléma- központúan.

A fejszámolás miatt kezdtem el ezen tűnődni, mert nekem annyira furcsának tűnik az, hogy nem olyan régen volt, hogy a fiamék egyáltalán kiléptek a százas számkörbe, most meg sorban hozza a nullás, vagy aligos fejszámolásait haza. Tud pedig számolni, csak még nem rutinosan és gyorsan. Igen, bizonyosan lehetne olyat, hogy este 8 ig fejszámolást gyakorlunk (majd 4- 5 szót tollbamondunk, azután a napi olvasmányt háromszor elolvassuk), és akkor talán gyorsabban dobálná ki azt, hogy 16+ 45 az mennyi. De minek is? Egy egész élet ott van neki, hogy ezt rutinná tegye. Ki tudja számolni az eredményt, csak még lassan. És? Miért is kell azonnal rávágni? Azt hiszem, a válasz erre az lenne, hogy azért, mert majd harmadikban már nem lesz ideje gondolkodni. Az elvárást elvárással indokolják. Ez normális dolog? Hozzáteszem, lehet, hogy az, és csak én látok mindent másképpen, de tényleg rengeteg dolog van, amit nem értek. Miért kell minden azonnal? És ha már kell azonnal, akkor miért nem sikerül gyorsan és élvezetesen megtanítani? Hiszen Virág matekból befejezte a másodikos tananyagot, és én úgy számolom, hogy Bobival mi is jóval a hivatalos év vége előtt végezni tudunk. Akkor mire ez az eszeveszett hajtás a suliban? Ott hol csúszik el minden? Miért kell nekünk otthon rásegíteni a dolgokra? Miért? Miért nincs idő semmire? Mert többen vannak? Mert az integráció szétrázza az osztályt? Mert így kényelmesebb?

Én tegnap este nem láttam problémás gyerekeket, Bobit sem látom problémának. Az erényeit akarom látni, és feladatnak gondolom mindazt, ami a hivatalos mérce alatt van. Nem látnám problémának a fejszámolását, ha nem lenne minden egyes napon a fejembe belevésve piros tollal, hogy EZ PROBLÉMA. Akkor azt mondanám, jó, majd egy hónap múlva már pörögni fog, így meg szétvet a stressz és kis híján elhiszem, hogy már megint egy újabb gyenge pontra akadtunk, és te jó isten, mi lesz így a gyerekből?
Szakács

A gyerekeink görcsölnek, izgulnak, a tanárok meg szenvednek és panaszkodnak. Kinek jó ez? Ráadásul alsóban szabad keze van a tanítónak. Ő osztja be az anyagot, ami nem fér bele az elsőbe, az átcsúszik másodikra, szóval volna ideje mindenre. Miért nem megy ez mégsem? Az amerikai gyerekeket majd szétveti az önbizalom. Az egész oktatás arról szól, hogy a legszükségesebb alapokon túl felfedezzék és erősítsék a tehetséget és az önbizalmat (persze ott sem fenékig tejfel minden, jelenleg egyetlen szempontból vizsgálom a témát), nálunk meg ez az állandó sírás és kínlódás. Borzasztó, komolyan mondom. Biztos vagyok abban például, hogy ti, akik itt olvasgattok naponta és megoldásokat keresgettek a gondjaitokra, ti is egy gerjesztett folyamat részei vagytok. Manipulálnak minket az elvárások és elhitetik mindannyiunkkal, hogy a gyerekeink problémá(sa)k. Természetesen vannak azért kemény diszes, hiperaktív és figyelemzavaros gyerekek, akik tényleg szakellátást kívánnak, de azért ők sem a társadalom selejtjei. Nekik is vannak erős oldalaik! Lehetséges az, hogy egy szinte olvasásképtelen gyerek is tanuljon? Igen. Ilyen történetek vannak! Más utakon, más módszerekkel, de képes bárki tanulni, akit iskolaéretté nyilvánít a rendszer. Probléma pedig sokkal kevesebb van, mint gondolnánk, illetve a probléma teljesen más jellegű, mint az, hogy most és itt a fejszámolás kellően gyors- e.