Sir Ken Robinson- Mivé tesszük gyerekeinket?

Mint mondtam nektek, én nem vagyok több, mint mezei pedagógus, aki jó ideje nem tanít már. Sokan, akik itt vannak és olvasnak, bizonyosan leiskolázhatnak engem bármikor tanítási módszerekből, ilyen- olyan megtanulható anyagokból, amiket, ha felhoznak nekem, én csak pislogok és szerényen azt mondom, bocs, erről még nem tudok, de mondd meg, hol nézhetek utána.
Tanulok én is. A módszerem egyszerű, s úgy tűnik, működik. Ez a józan ész módszere. Úgy gondolom, a  gyereket "meg is lehet tanulni", de lehet őt érezni is, s az érzések szerint viszonyulni hozzá. Én ez utóbbit művelem.

Nos, Ken Robinson éppen ideje, hogy bekerült a látókörömbe.

Éppen most (és ennek a mondatnak még lesz jelentősége).

Nézem és olvasom, hogy tudjak normálisan gondolkodni. Hiszem, hogy a gondolkodásunk nagyban függ attól, mi mindennel vesszük magunkat körül és milyen információkat választunk magunknak. Ezért néztem már meg többször ezt a videót, és ezért teszem fel most nektek is, hogy lássátok, illetve ITT a szövege, ha külön szeretnétek tanulmányozni.

/View subtitles- ide kattolva magyar feliratot választhatsz/

Éppen most- ezt írtam előbb. Most, mikor Bobi végre bejutott a nevelési tanácsadóba és megkezdték a vizsgálatát

Az első felvonás a következő eredményt hozta: Semmiféle olyan eltérés nem mutatkozik, ami őt tanulási nehézségekre predesztinálná. Semmi. Átlagos képességű gyerek, bizonyos területek kiemelkedésével és bizonyos területek elfogadható mértékű gyengeségével. Nem jár neki címke. Hogy miért látta ettől függetlenül mindenki (még én is!!!), hogy itt- ott vannak idegrendszeri alulszervezettségei? Azért, amiért nekem is vannak ilyen hiányosságaim. És neked is, kedves olvasó. Amiért mindenkinél lehet olyan dolgokat találni, amik eltérnek az optimálistól. Ettől azonban mi még életképes, sőt, tehetséges emberek vagyunk. A gyerekeink is. A vizsgálat szerint Bobi egy átlagos képességű gyerek, aki olyan finomsággal rajzol, hogy a fejlesztős hölgynek kikerekedtek tőle a szemei. (Ettől függetlenül emberrajzra gyengét kapott nemrég az iskolában.)

Itt van a lényeg! Itt! Hogy milyen szemmel nézzük az emberrajzot, vagy a színhasználatot, vagy bármit. Van egy átlag, amit mércének veszünk és ahová el kell jutnunk egy adott életkorig. Ezt mércének állítjuk és nem, vagy alig toleráljuk azt, ami ez alá, vagy fölé esik... vagy ami más.

Ezért nézem most (és mindörökké) ezeket a videókat és bombázom magamat hasonló információkkal, mert minden percben tudnom kell, hogy az igazi cél a tehetséggondozás. A fejlesztésben is a tehetséggondozás a lényeg. Hogyan? Minden gyereknek van tehetsége. Van gyerek, aki zenész, van, aki táncol és van, aki rajzol. Ha őket figyeljük, megismerhetjük a látásmódjukat. A fiam rajzaiból kiolvasható a személyisége, a másik gyerekem éjjel- nappal táncol és mozog, ezért őt abból ismerhetem meg legjobban. Valahogy az lenne a jó, ha a gyerekeknek a tehetségükön keresztül tennénk láthatóvá a tudást. Abban a biztos tudatban élhetne az iskolában minden gyerek, hogy a véleménye fontos és a képességeit látják, elismerik. Mi lenne, ha utak lennének, amik bejárhatók?

Annyira utópisztikusnak tűnhet ez, mégis azt gondolom, hogy ez a jó út. Ma Bobival verset elemzünk és tanulunk. Mindent úgy raktam össze, hogy együtt legyen benne az alkotás, a természet megismerése, a helyesírás, az értelmezés... minden. Míg végigcsináljuk, több utat járhat be... az egyiken ügyesebben megy majd végig, a másikon majd küszködik. Egészében mégis sikert érez. Míg egy gyerek nyelvtan órán ül, egyetlen út van előtte: helyesen írni. Nincs 45 perc alatt lehetősége arra, hogy sikert érjen el, ha gyenge a nyelvtani készsége. Bár lenne egyetlen rajzos tevékenység, vagy egyetlen dal, netán 3 percnyi tánc az órán, és biztos, hogy a gyerekek 80%- a örömet találna vagy egyik, vagy másik úton. Nevezhetjük ezeket a tevékenységeket akkor időpazarlásnak?

Bobi nem figyelemzavaros. 

Azon tűnődtem tegnap, hogy gyakorlatilag az oldalam ezzel a vizsgálattal okafogyottá vált, hisz az egész küzdelem a semmiért folyik. A fiamnak nincs egyéb baja, minthogy "derékba törtük". Tettük ezt együtt az iskolával, hisz egy ilyen történetben mindig ott a szülő is. Ott vagyok én is. Nehéz két jól tanuló testvér és egy maximalista anya mellett gyengén teljesíteni. Bármennyire nem akarom, én is raktam a vállaira a súlyt- ha mással nem, hát a ki nem mondott elvárásaimmal.

Ott voltam, láttam őt a vizsgálaton. Nem volt hangja. Tudta, hogy nincs tét, látta, hogy kedvesek vele, mégis suttogott 3 órán keresztül. Ez nem normális dolog. Dühös voltam, szántam őt... sok érzés van ilyenkor az emberben.

Most gondolkodom. Az én fiam nem figyelemzavaros. 

És mégis az.

Érzitek ezt az ellentmondást? Bemegy az intézménybe és képtelen tanulni, pedig minden eszköze megvan hozzá, hogy akár kitűnő lehessen.

Mi a fenét csinálunk a gyerekeinkkel?

Mi értelme ennek az egésznek? 

Úgy döntöttem, mégsem olyan jogot vesztett figyelemzavarról írni nekem. Azt gondolom, mindaz,amit gondolok, tanulok, ahogy a gyerekeimmel foglalkozom (és hamarosan mások gyerekeivel is :-) ), annak van létjogosultsága.  Állandóan azt hallom, hogy kompetencia alapú oktatás van az iskolákban, meg, hogy látókör tágítás, életre nevelés, stb. Eközben a legtöbb intézményben szerintem minden ugyanúgy zajlik, ahogy a mi időnkben. Jó példát ismét saját kútfőből veszek: Hétvégén Nagyfiam az Egri csillagokat hallgatta (illetve együtt hallgattuk) és miközben elhangzottak nevek- helyek a regényben, próbáltam összefüggéseket találni a már meglévő ismereteivel. Abban a szituációban ott nem ismerte föl, hogy Buda vára az az a Budai vár, amely alatt az osztálykiránduláson elhajózott, hogy Vicus abban a Szapolyai udvarban dadáskodott, amely Szapolyai család a Dózsa- féle vérfürdőt rendezte... Összekapcsolni a történeteket és a világot egységben látni- ez nagyon hiányzik az iskolás gondolkodásból.

Ne kérdezze senki, hogyan lehet ilyet az iskolában. Nem tudom. Én mindenesetre készítem a játékokat, segédanyagokat, szóróm a gondolataimat és már az sem "zavar", hogy a fiam VALÓJÁBAN nem küzd tanulási nehézségekkel, mert a rendszer egy tanulási nehézségekkel küzdő gyereket csinált belőle. Vajon hányan vannak rajta kívül? És közülük hánynak sikerül így kijutnia a csapdából, mint az enyémnek? Ugye, sejtitek a számokat?

Szóval az oldal megy tovább, sőt, most már tényleg küszöbön a megújulás még több játékkal, még több infóval. Tornázunk, zenélünk tovább, mert címkék, papírok ide vagy oda, ezt látom járható útnak. Játékot, a mozgást, a zenét, a művészetet. Ezek az igazán fontos dolgok, melyeken keresztül még olvasni, írni és számolni is megtanulhatunk.