2011. április 20., szerda
Majd ráfogjuk a nyuszira?!
Nem fogok árulkodni az osztálykirándulásról. Egyrészt, mert a gyerekeim megtiltották, másrészt, mert soha többet nem mesélnének el nekem semmit.
Így csak szépen csendben, magamban aggódom. Lehet, hogy a többi szülő is, de ezt a témát udvariasan kerüljük. Ha mégis szóba jön, mindannyian tudjuk, hogy a más gyerekével mi történt, amikor előkerült egy kis hazai, de mindannyian meg vagyunk győződve róla, hogy a miénk igazából ott sem volt. Vagy legalábbis egy másik szobában társasjátékozott éppen ropit rágcsálva.
Azt mondja valamelyik nap a 14 éves, hogy ő az idén nem fárasztaná apját, meg a bátyját, hogy őt szállítgassák húsvét hétfőn. Megbeszélték a fiúkkal, hogy ők majd biciklivel, együtt, csapatban. Végigjárják az osztálytárs lányokat szódásüveggel a kezükben. Ünnep az ünnep.
Na, ki is vert a víz . Ha nem engedem, sértődés, morgás, rossz hangulat várható. Ha engedem, előfordulhat, hogy jókedv lesz. Virágos jókedv. Nótás kedvű jókedv. Emlékszem én a gyerekkori vendégségek " csak egy kortyocskát ebből az édesből" kedveskedő háziasszonyaira.
Családom tagjai, látván rettegésemet, tanácsokkal láttak el:
A kicsi: Engedd csak el, legalább lesz min röhögni, ha betámasztják a kertkapuba!
A nagy: Engedd csak el, utána legalább letilthatjuk a következő 10 évre!
Apuka: Muszáj elsőre megbízni benne! ( majd nevetve)Ebből mi lesz?! Hozzak valamit inni az ijedtségre?
Nálatok ez hogy van?
Bài viết liên quan:
1 megjegyzés:
15-20 éve is így volt. Ez a bizalom és az önuralom próbája. Jól nem lehet dönteni, szerintem.
Megjegyzés küldése