SOS tábor a Szalajka völgyben. Lehet- e nevelni egy hét alatt?

Úgy érzem, kibillentem kissé az elmúlt napokban. Újra bele kell lendülni az írásba. Talán az is közrejátszik a nehézkességemben, hogy nekem is át kell gondolnom az elmúlt 6 napot.

Hogy milyen volt? Aki rendszeresen olvas, tudja, hogy az állami gondozott gyerekeimmel voltam kirándulni. Néhányan furcsán néztek rám, mikor elvállaltam, volt, aki biztatott, hogy nincs mitől tartani, én magam pedig biztos voltam benne, hogy bármi lesz, én akkor is akarom ezt az utat. Nem bántam meg, és azt hiszem, őrületesen megváltoztatott és jobbá tett, amit ott átéltem. A gyerekeimmel.
De lássuk bővebben:

Nem nagyon láttok engem ott fenn a toronyban, de higgyétek el, hogy ott vagyok.

Ott, egy 20 centi széles párkányon, vékony korláttal elválasztva a zuhanástól.

Na, ezt az érzést képzeld el egy héten át.

Képzelj el hat napot úgy, hogy soha még csak nem is sejted, mi fog történni a következő pillanatban. Mindegy, hogy éjszaka, vagy nappal van, mindig jöhet valami, amitől a hajad azonnal kihullik.

Ezzel együtt fantasztikus élmény volt.

Ott kezdődik, hogy vonattal voltunk. Tíz fiatal, illetve kamasz jött Eger- Szilvásváradra, ebbe a különleges táborba.
Tudjátok, hogy én már többször méltányoltam a vonatozást, bár hozzáteszem, csak erős idegzetűeknek ajánlom, mert igencsak hosszadalmas és bonyolult, viszont bizonyos feltételekkel jóval gazdaságosabb, mint bármilyen egyéb jármű. (Jelen esetben egy kisbusz bérlése 16 000 Ft- ba került volna fejenként, míg a MÁV választása alig lépte át az 1000 Ft- ot egy gyerekre nézve. Cserébe 6 óráig tartott, mire a szállásunkra eljutottunk.

A Hegyi Kemping elég egyszerű, de annál ideálisabb hely a természetkedvelőknek. Egertől 40 kilométerre a Szalajka völgy szívében fekszik. Több túraútvonal indul innét, de a legszebb egyértelműen a vízeséshez tartó. Van Szilvásváradon még sok- sok lehetőség a szórakozásra a túrán kívül is. Ott van a Kalandpark, illetve idéntől közvetlenül mellette az Archeopark is megnyílt, ahol régi időkbe kapunk betekintést. Kipróbálhatjuk a kosárfonást, agyagozást. 

Kb. két kilométeres séta a Bükk hegységet bemutató tanösvényen és máris ott vagyunk a Milleniumi Kilátóban. Bár a két kilométer nem hangzik rémisztőnek, én  mégis csak olyanoknak ajánlom, akik nem rettennek a hegymenettől. Igencsak meglihegősödünk a végére.

Ha Szilvásváradot eluntuk, ott van nem messze Eger. 

Juhééé, a vonat 5 percnyire a szállástól vesz fel és a vár tövében tesz ki! És hogy miket ajánlok megnézésre? A várat elsősorban. Én nem terheltem a "gyerekeimet" a fizetett csoportvezetéssel, inkább én meséltem nekik Dobóékról, Gárdonyiról és Tinódiról. Az így kapott információ így a nyár közepén elég is volt nekik azt hiszem. Ettől függetlenül javaslom mindenkinek a "nagy" jegyet, mert azzal lemehetünk a kazamatába, megnézhetjük a történeti kiállítást és a börtönbe is lemehetünk. A vár durván másfél - két órányi program. Utána nézzétek meg a Minaretet, illetve a Bazilika alatt- mellett az egykori érseki pincerendszert. Ha templomot is szeretnétek látni és gyerekkel vagytok, javaslom, hogy válasszatok. Nekem a Minorita a kedvencem, de a Bazilika szintén lenyűgöző.

Eger belvárosa "csak úgy" is remek kirándulóhely. Üldögélni a Dobó téren, sétálgatni az üzletek között, majd délután elmenni fürödni egyet- egy nap nem is elég.

Több napos kirándulásnál érdemes kitérőket tenni és megnézni Miskolctapolcát, Lillafüredet, vagy éppen Aggteleket.

Mi ezeket a nagy utakat kihagytuk. Volt program így is épp elég. Például nagyon fontos dolgokat kellett megbeszélnünk az életről. Nem! Az ÉLETRŐL. Olyanokat, hogy a becsület csak akkor igazi becsület, ha magunkért vállaljuk. Vagy hogy miként "kell" egy nőnek viselkedni, hogyan egy férfinak, mit is jelent a kultúrált viselkedés, és úgy általában miért nem ordíthatunk az utcán, miért visszataszító, ha valakire ujjal mutogatunk és hangosan kinevetjük...

Kaptam tehát egy csomó inspirációt arra nézve, hogy ősztől hogyan tudok majd továbblépni a csoporttal. Nagyon sok felemelő pillanatban volt részem. Bizonyítva láttam, milyen őrülten fontos, ami az első 5- 10 évben történik velünk. Mondhatni, ez határoz meg minket. Ezt az elméletet tudjuk ugyan, mert olvassuk, tanuljuk, mégis akkor válik nagyon élessé, jól láthatóvá, mikor olyan gyerekekkel találkozunk, aki ezeket a meghatározó éveket elhanyagoló, vagy romboló közegben töltötték. Megdöbbenünk, hogy olyasféle szabályokról kell nekik mesélnünk, amik egy ép családban szinte láthatatlanul épülnek be a személyiségbe.

A legfontosabb pedig, amit megtapasztaltam, egy olyan szabály, amiről nemrég kezdtem sorozatot az öt szeretetnyelv kapcsán- a feltétel nélküli szeretet. Most, mikor tényleg minden napra jutott egy hajmeresztő történet, egyszerűen muszáj volt így élnem. Az általános nevelési- együttélési módszerek szerint naphosszat dorgálhattam, kiabálhattam volna a hibák és hiányosságok miatt, de lássuk be, úgy lehetetlen élni. Akkor már egyszerűbb az elfogadás. Az pedig meghozza bennük az óhajt a változásra. Legalább ott, abban a pillanatban.

Olyan gyerekekkel voltam, akik már pontosan el tudják mondani az érzéseiket, így sokat segítettek nekem abban is, hogy mi mindenre figyeljek, ha a saját fiaimat rendben akarom tudni. Engedjétek meg, hogy a legfontosabbakat megosszam veletek:

- Soha ne felejtsük el, milyen volt gyereknek lenni. Te emlékszel, milyen dolgok fájtak, mik bántottak, vagy éppen mik azok, amik teljesen hatástalanok voltak? Mire vágytál, mi volt, ami fontos volt és milyen módszerek hatottak rád leginkább, miközben a felnőttek nevelni akartak? Mintha mindezeket az érzéseket egyszerűen elfelejtenénk. Sokakat megvernek, aztán felnőve ők is megütik a gyereküket. Sokan haragudtak a szüleikre, mikor azok mások előtt megszégyenítették őket, és egy napon rájönnek, hogy ők ugyanazt teszik a saját fiukkal. Vannak, akik hegyi beszédeket tartanak, holott tudják, hogy anno az ő fülük is bezárult már az első mondat után. 

Akkor meg miért? 

Ahogy drága G. mondta: elfelejtik, hogy milyen volt gyereknek lenni. Hiába akarnak jó szülők lenni, jobb utat nem tudnak, csak azt, amin az ő szüleik jártak. Vannak viszont jobb módszerek és inkább érdemes kísérletezni, mint a nem működőt használni.

- A személyes példánál nincs jobb. Negatívan sem. Minden olyan fiatal, akinek problémája volt a becsülettel ezekben a napokban, családból volt kiemelve, nem pedig ott nőtt föl az SOS faluban. Ezek a gyerekek alig egy éve vannak gondozásban, és a beszélgetések során ki is derült szépen, hogy mindannyiuk családjában elfogadott, sőt, méltányolt dolog volt, ha valaki ügyesen hazahordta a fél munkahelyét, vagy a piacon elemelt valamit az árustól. Azon gondolkodtam, rajtuk kívül vajon hány olyan jól működő család van, ahol szintén becsúszik egy- egy ilyen eset. Mert mondjuk ott az alkalom, a lehetőség és a szülő végig sem gondolja, milyen határokat lép át egy olyan gyerek előtt, akinek az értékrendje még alakulóban van.

- Néhány sorral fentebb írtam az elfogadásról és a szeretetről. Ők is- ahogy minden gyerek- minden hiba után attól tartanak, hogy most aztán vége a szeretetnek. Ha kiderül a baj, azt képzelik (sokan azt tanulták), hogy ez együtt jár a szeretet elvesztésével (hisz mindannyiukról lemondtak a szüleik). Erre a félelemre kétféle reakció a megszokott: Egyik a dac (ez a gyakoribb). Vállrándítás és mellé a "leszarom"- arc. Ők úgy gondolják, már úgyis mindegy, ha úgyis utál a másik (márpedig biztosan utál), akkor legalább ne lássa, hogy ez fáj nekem. A másik variáció, mikor valaki megerősítést kér, bocsánatért járul, igyekszik rendbe hozni a dolgot, amit elrontott. Nyilvánvalóan ez az elfogadhatóbb, de nem árt, ha az ember átlát a másikon is. Mert ugye vannak köztünk is olyan gyerekek, akik dacolnak és csakazértsem akarnak a szüleik kedvére tenni. Ugyanez a félelem generálja az ő haragjukat is.

- Ezt is tapasztaltam már, mégis fontosnak tartom megerősíteni. Gyakran az ember húzódozik attól, amit nem ismer. Ilyenkor a szülőnek kell némi ráhatással a gyereket terelgetni. Ha hagytam volna a csoportot szabadon dönteni, akkor a nyaralásunk bizony nem lett volna sokkal több, mint lustálkodás, hempergés, cigizés. Nem volt egyszerű rávenni őket, hogy lóduljunk neki a hegynek, az erdőnek, a városnak. Elfáradtak, ám a vége mindig pozitív érzés volt.

Nem érzitek, mennyire tipikus emberi viselkedés ez is? Az ember, aki nehezen adja fel a kényelmét, nehezen vállal nehézséget valami ismeretlenért. Az ember, aki nem akar küzdeni és még azelőtt feladja, hogy megpróbálná. Itt és most, az életkezdés előtt életbevágó, hogy ráérezzenek a küzdés, az erőpróba ízére. Ők is és minden gyerek.

Nos, három napja írom ezt a cikket. Nehezen emészthető, nem hétköznapi és tanulságos hét van mögöttem. Nehéz volt ebből egy összefüggő történetet kihozni, mert így is bennem maradt rengeteg érzés.
A hazaérkezés másnapján egy rádiós beszélgetésem volt, ahol a riporter azt kérdezte, mit gondolok, vajon lehet- e hatni úgy igazán ennyi idő alatt. Lehet- e változtatni embereken hat nap alatt.? Elgondolkodtam. Még csak nem is sejtem. Az viszont bizonyos, hogy nyomot hagyni lehet. Élményt, örömöt lehet adni és azt láttam, azt látom minden nap, hogy ha valami képes hatni, nevelni, az csakis az adás lehet.

Ha tetszett a cikk, add tovább: