2011. április 13., szerda
Egyetértésben
Hogy én milyen büszke voltam! Sajnálkozva hallgattam az anyukák elbeszéléseit civódó gyerekeikről, megértően bólogattam és TUDTAM, hogy ez NÁLUNK SOHA nem fordulhatna elő.Hiszen a két kisgyerekem imádja a másik társaságát, boldogan játszanak a homokban egész délután és még a fogorvosi székbe is egyszerre akarnak beülni.( A fogorvos a mai napig röhögve meséli a történetet. )Ha egy elesett, kettő sírt, ha egy csoki volt, megvárták a másikat és együtt ették meg.
Na, kitaláljátok-e, mi vetett véget ennek az idilli képnek és nyugodt napjaimnak? Hát, persze, a kamaszkor. Napi teendőik mostanság:
-A másik sárba tiprása verbálisan. Sokszor.
-Anyai szeretet kisajátítása, a másik elzavarása a puszi elől. Sokszor.
-Fizikai bántalmazás megkísérlése.Sokszor.
-Csokoládé felezése vonalzó, mérőszalag, hitelesített colstok segítségével. Mindig.
-Célozgatás a másik gyengeségeire.Sokszor.
-Árulkodás a nagytesónak, ki melyik pólóját hordta, mikor nem volt itthon. Sokszor.
-Apa figyelmének kisajátítása , a másik szájának ( tenyérrel) befogásával. Sokszor.
-A másik sikerének bagatellizálása.Mindig.
Egy valamiben azonban (még ők is) egyetértenek: A másik a bolond.
Bài viết liên quan:
2 megjegyzés:
A fiam még most kezdi ezt, de már volt, hogy sírt amiatt, mennyire rossz ez neki. A hangulatváltozások, a dührohamok, a problémák saját magával. Tényleg nem könnyű.
Nemrég olvastam: "Kamasz gyermekedet szeretni pontosan olyan, mint amikor egy kaktuszt ölelgetsz"
Megjegyzés küldése