Szólj a gyerekednek!!!

-mondta ( kiabálta, sziszegte, rikácsolta) felháborodottan a lányom a minap. Azaz tegnap, tegnapelőtt és azelőtt. Folyton.
-Mi történt ? ( már megint, újra, ismételten, ma is, úgy, mint 5 perce)-érdeklődöm udvariasan. Még, udvariasan. Még csendesen. Most még.

-Azt mondta, mandibulán csap!
-Micsinááál? –emelkedő hangsúlyú kérdés.
-Én se tudom, mi az! De azt mondta, fájni fog!
Nos, én tudom . Az anatómia könyvben olvastam, 2 napja. Mandibula= állkapocs
Így dobjon be az ember valamit a köztudatba. A kamasz gyerekeim már latinul nyírják egymást.
Fájós derekam miatt ugyanis a nap nagy részét fekve töltöm ( járni napokig csak négykézláb sikerült). A gyerekeim pedig, azontúl, hogy igazán sajnálnak, igazán élvezik a helyzetet. Bármikor odaülhetnek, mesélhetnek, beszélhetnek, boldog családi kör. A hálószoba lett az életünk központja. Az egyik hozza a töri könyvét és egymás mellett tanulunk, a másik teát hoz nekem keksszel és nagyon élvezi, hogy végre lehet az emeleten enni. Mindannyian megtanultuk a hátcsigolyák lumbális szakaszának szerkezetét, állatira élvezik, hogy mehetnek villogni biológia órára a friss tudásukkal. El is mondom a vizsgán a tanárnőnek, hogy tanítani már nagyon tudom az anatómiát. Nagy kár, hogy nem erre lesz kíváncsi.