2011. július 6., szerda
A szeretet az alap
Gary Chapman eredetileg az Egymásra hangolva című könyvével vált ismertté. Ez a könyv a házaspároknak nyújt segítséget abban, hogy megtanulják egymás felé kifejezni érzéseiket és így tudják rendezni kapcsolatukat.
Nyilvánvalóan adta magát a következő téma, hiszen ha a felnőtteknek vannak személyre szabott érzelmi megnyilvánulásaik- elvárásaik, akkor igaz ez a gyerekekre is. G.C. segítséget hívott a könyv megírásához, hogy a gyereklélektant is kibogozza- ez volt Ross Campbell, aki pszichológusként 30 éven át foglalkozott gyermekek és kamaszok lelki problémáival.
Látjuk tehát, hogy alapos tudás áll a szerzők mögött, s a könyvet olvasva olyan érzéseim voltak, mintha mindazokat a gondolatokat és érzéseket mondanák ki, amiket én magam is tudok, érzek és amiket szerintem mindenki tud magában. Elemi alapvetések ezek, amik mélyen bennünk vannak, mégis gyakran hiányoznak az életünkből.
Vajon az olvasók között hányan vannak, akik visszaemlékezve gyermekkorukra, azt mondják. Jó volt persze, biztosan szerettek a szüleim, csak nagyon szigorúak voltak, vagy nem volt idejük foglalkozni velem, vagy nagyon rossz gyerek voltam, ezért sokat veszekedtek velem. Bármit ide lehet tenni a végére, a lényeg itt, hogy van ott valami, ami kétessé teszi, felnőtt fejjel megmagyarázottá teszi azt, hogy miért is volt gyerekként hiányérzetünk. Az a helyzet, hogy sok gyerek éhezik érzelmileg. Éhezett régebben is, éhezik manapság is. Hogy miért? Mert az ún. érzelmi tank, amit teli kellene nap, mint nap töltenünk, óriási és gyakran nem is jó üzemanyagot töltünk bele.
Mi az az érzelmi tank? .
Nemcsak kenyérrel él az ember. Érzelmi töltekezésünk épp annyira fontos egészségünkhöz, mint a magunkhoz vett táplálék. Az író ezt egy autóhoz hasonlítja, mely csak akkor képes haladni, ha a tankja teli van üzemanyaggal. Nos, a lélek is egy tank, melynek üzemanyaga nem a számonkérés, a manipulálás, a szigor, a büntetés, hanem a szeretet. A feltétel nélküli szeretet. Ahogy az autó sem csak akkor kap üzemanyagot, ha elég gyorsan és gördülékenyen tud közlekedni, úgy gyermekünket sem azért kell szeretettel megtölteni, mert teljesíti a felállított normákat, elvárásokat. Ha érzelmi tankja teli van a megfelelő üzemanyaggal, akkor lesz képes kifogástalanul működni. Kifogástalanul, ami nem azt jelenti persze, hogy mindig hibátlanul.
Szeretem a gyermekem .
mondja a legtöbb szülő. Jó, persze, hogy szereted, nem is vonja ezt senki kétségbe. Kérdés, hogy jól szereted- e. Eszembe jut az a kamasz fiú, aki nemrég azt mondta nekem, hogy szerinte az a baj a felnőttekkel, hogy egyszerűen elfelejtik, milyen volt gyereknek lenni. Nem is gondolta ez a srác, mekkora okosságot mondott. Elég emlékezni saját gyerekkorunkra. Felidézni nap mint nap, hogy mi volt, ami fájt, bántott, szomorúvá tett és mi minden tett boldoggá minket, s egyben sarkallt arra, hogy jobbá váljunk.A jó szülő nyilván nem teszi ugyanazt a gyerekével, ami annak idején neki sem volt jó.
Nem teszi?
Nem könnyű szeretni és nem könnyű ezt a másik ember tudtára adni.
Nem könnyű szeretni?
Nem ám! Hajlamosak vagyunk rá, hogy a szeretést összekapcsoljuk az elvárásoknak való megfeleléssel. Ha gyermekünk rosszalkodik, haragosak leszünk, alaposan megdorgáljuk, sőt kiabálunk vele. Az a helyzet, hogy nekem régebben még az is szokásom volt, hogy ha a gyerekek rosszalkodtak, jó hosszan voltam mérges. Duzzogtam, csapkodtam és érzelmileg éheztettem őket gondolván, hogy legközelebb majd tudni fogják, hogy a helytelenen viselkedés szeretetmegvonással jár. Miután azonban a gyerekek gyakran hibáznak vagy "rosszalkodnak" vagy elfelejtenek fontos dolgokat és még sorolhatnám a szeretetmegvonásra "feljogosító" botlásaikat, alig volt olyan helyzet, mikor felhőtlenül tudtam őket szeretni. Miközben persze mindhármukért rajongok.
Ismerős valakinek ez a szituáció?
Ilyenkor az ember érzi, hogy nem jól van ez így, és olykor enged a gyeplőn. Nem lehet következetesnek lenni, ha ez azzal jár, hogy az ember eltávolodik a gyerekétől "nevelés" címén.
Bizton mondhatom mindenkinek, hogy túllépni ezen és feltétel nélkül szeretni a legjobb, ami történhet velünk és a gyerekünkkel. A gyerek, aki biztonságban és szeretve érzi magát, hirtelen törekedni fog arra, hogy egyre jobbá váljon. Tévedés azt gondolni, hogy a feltétel nélküli szeretet elkényezteti a gyerekeket. Nyilvánvaló, hogy kell az irányítás egy kisgyereknek, különben tényleg önzővé és labilissá válhat. Tudjunk azonban róla, hogy a feltétel nélkül szeretett gyerekek sokkal nagyobb örömmel fogadják el irányításunkat (vagy nevezzük inkább iránymutatásnak), mint azok a gyerekek, akik bizonytalanok és nem érzik szeretve magukat.
Hogy minden pillanatban el tudjuk fogadni a gyerekeket, van néhány szempont, amit soha nem szabad elfelejtenünk:
- 1. Mivel ők gyerekek, ne lepődjünk meg, hogy gyermeki módon viselkednek.
- 2. A gyermeki viselkedés gyakran zavaró egy felnőtt számára.
- 3 Ha én, mint felnőtt a gyerekes viselkedés ellenére is szeretem őket, akkor hamarosan éretté válnak és elhagyják ezeket a gyermeki dolgokat.
- 4. Ha csak akkor szeretem őket, mikor elvárásaimnak megfelelnek, akkor a gyerekek bizonytalanná válnak és úgy érzik, nem szeretem őket igazán. Ez rombolja az énképüket, meggátolja, hogy önfegyelmet tanuljanak és érett személyiséggé váljanak.
- 5. Ha csak akkor szeretem őket, ha elvárásaimnak megfelelnek, akkor úgy érzik majd, hogy ügyetlenek, tehetségtelenek és hiába igyekeznek, úgysem elég, ami tőlük telik. Ettől frusztráltak, dühösek lesznek, ezzel együtt elkeseredettek, szomorúak.
- 6. Ha feltétel nélkül szeretem őket, jól fogják magukat érezni a bőrükben, képesek lesznek leküzdeni a szorongásukat és önfegyelmet tanulnak. Arról nem is beszélve, hogy a feltétel nélküli elfogadás lesz éppen az, ami arra sarkallja őket, hogy egyre jobbá váljanak a mi örömünkre.
Hadd meséljek el erre egy történetet:
Legnagyobb fiam kamaszodik. Szerencsére nem annyira viharos ez a változás egyelőre, mint sok helyütt. Tudunk beszélgetni és nem akar mindenáron szembeszegülni velem (Hozzáteszem, nincs is nagyon miért, mivel elég kevés korlátot állítok elé. Inkább megbeszéljük a dolgokat és ő hoz döntéseket). Ettől függetlenül ő is megcsinálja a maga butaságait. Jó féléve volt egy nagyobb ballépése, mikor én magam is elbizonytalanodtam a nevelésemet illetően. Mikor kiderült, micsoda hibát követett el, rettenetesen meg volt ijedve. Azt mondta, büntessem meg, verjem meg, ha kell, mindegy neki, mert tudja, hogy mekkora bűnt követett el (és tényleg nagyot). A gondolataim cikáztak és akkor arra gondoltam, ha belemegyek ebbe és úgy teszek, ahogy a legtöbb ember tenne, akkor félő, hogy ezt a labilis kiskamaszt elveszítem. Tudnia kell, hogy számíthat rám, különben hamarosan elfordul majd tőlem. Azt mondtam hát neki: Én az anyukád vagyok. Én vagyok az, akire egész életedben, bármit követsz el, számíthatsz. Nagyon el vagyok keseredve most, de szeretlek és mindig is szeretni foglak. Látom, hogy szenvedsz és ez éppen elég büntetés neked, úgyhogy én inkább megölellek. Örülnék, ha jóvá tennéd a hibádat, mert abból látnám, hogy tanultál az esetből.
Az a helyzet, hogy katartikus élmény volt ezt elmondani és így tenni. Sokkal felemelőbb volt, mintha büntettem volna, vagy napokig megvontam volna a szeretetem a gyerektől. Ami viszont a legjobb, hogy az a bizonyos kamaszos elfordulás, ami kezdte felütni a fejét nála, akkor fordult meg. Azóta a beszélgetés óta remek viszonyban vagyunk.
Hogyan fejezzük ki szeretetünket?
Ez a legnehezebb. A nagy, szülőségbe belefeszült ember elfelejti olykor, hogy ne neveljen, ne nyirbáljon, egyszerűen csak szeressen. Szóval és tettel.
Nem árt, ha tudjuk, hogy gyerekünk minden rezdülésünket nyomon követi és tökéletesen érzékeli. Számtalanszor jártam már úgy, hogy valamin morfondíroztam, vagy valami nyomasztott, és ebben a hangulatban léteztem otthon. Egy idő után valamelyik gyerekem megkérdezte, hogy most akkor miért haragszom. Meglepődve kérdeztem, miből gondolja, hogy haragszom. Mint kiderült, egész lényem azt a belső elégedetlenséget tükrözte, amihez semmi köze nem volt a családomnak, csak valahol rám ragadt, és egyszerűen "úgy maradtam". Ez azért veszélyes, mert a gyerek könnyen átveheti nyugtalanságunkat, rossz hangulatunkat, idegességünket, amitől ő is nyugtalan és frusztrált lesz, bosszantóan viselkedik, s végül a szülő tényleg dühössé válik.
Legnagyobb fiam kamaszodik. Szerencsére nem annyira viharos ez a változás egyelőre, mint sok helyütt. Tudunk beszélgetni és nem akar mindenáron szembeszegülni velem (Hozzáteszem, nincs is nagyon miért, mivel elég kevés korlátot állítok elé. Inkább megbeszéljük a dolgokat és ő hoz döntéseket). Ettől függetlenül ő is megcsinálja a maga butaságait. Jó féléve volt egy nagyobb ballépése, mikor én magam is elbizonytalanodtam a nevelésemet illetően. Mikor kiderült, micsoda hibát követett el, rettenetesen meg volt ijedve. Azt mondta, büntessem meg, verjem meg, ha kell, mindegy neki, mert tudja, hogy mekkora bűnt követett el (és tényleg nagyot). A gondolataim cikáztak és akkor arra gondoltam, ha belemegyek ebbe és úgy teszek, ahogy a legtöbb ember tenne, akkor félő, hogy ezt a labilis kiskamaszt elveszítem. Tudnia kell, hogy számíthat rám, különben hamarosan elfordul majd tőlem. Azt mondtam hát neki: Én az anyukád vagyok. Én vagyok az, akire egész életedben, bármit követsz el, számíthatsz. Nagyon el vagyok keseredve most, de szeretlek és mindig is szeretni foglak. Látom, hogy szenvedsz és ez éppen elég büntetés neked, úgyhogy én inkább megölellek. Örülnék, ha jóvá tennéd a hibádat, mert abból látnám, hogy tanultál az esetből.
Az a helyzet, hogy katartikus élmény volt ezt elmondani és így tenni. Sokkal felemelőbb volt, mintha büntettem volna, vagy napokig megvontam volna a szeretetem a gyerektől. Ami viszont a legjobb, hogy az a bizonyos kamaszos elfordulás, ami kezdte felütni a fejét nála, akkor fordult meg. Azóta a beszélgetés óta remek viszonyban vagyunk.
Hogyan fejezzük ki szeretetünket?
Ez a legnehezebb. A nagy, szülőségbe belefeszült ember elfelejti olykor, hogy ne neveljen, ne nyirbáljon, egyszerűen csak szeressen. Szóval és tettel.
Nem árt, ha tudjuk, hogy gyerekünk minden rezdülésünket nyomon követi és tökéletesen érzékeli. Számtalanszor jártam már úgy, hogy valamin morfondíroztam, vagy valami nyomasztott, és ebben a hangulatban léteztem otthon. Egy idő után valamelyik gyerekem megkérdezte, hogy most akkor miért haragszom. Meglepődve kérdeztem, miből gondolja, hogy haragszom. Mint kiderült, egész lényem azt a belső elégedetlenséget tükrözte, amihez semmi köze nem volt a családomnak, csak valahol rám ragadt, és egyszerűen "úgy maradtam". Ez azért veszélyes, mert a gyerek könnyen átveheti nyugtalanságunkat, rossz hangulatunkat, idegességünket, amitől ő is nyugtalan és frusztrált lesz, bosszantóan viselkedik, s végül a szülő tényleg dühössé válik.
Hogyan fejezzük ki szeretetünket? .
Mondjuk gyakran a gyereknek, mennyire szeretjük őt! Ez az alap. Sőt, mondjuk azt neki, hogy igaz, hogy épp az imént veszekedtünk, kiabáltam, de tudjál róla, hogy én azért nagyon szeretlek. Lehet így is, de lássuk be, a gyereknek ez nem hangzik túlságosan hitelesnek.
A könyv írója szerint- és szerintem is- a beszéden túl az legjobb, ha tettekkel fejezzük ki szeretetünket. Mondani is kell persze sokat. Az én fiaim imádják, ha mondom nekik és az a helyzet, hogy én is hallom tőlük napjában többször is, mennyire szeretnek. Ez feldob, simogat minden szavuk. Ám a legeslegjobban akkor érzem, mennyire szeretnek, ha a segítségemre sietnek. Mára már azt is tudom, miért van ez így. Nyilván azért, mert az én elsődleges szeretet- nyelvem a szolgálatkészség és az irányomban nyújtott szívességek.
A férjemnek, a gyerekeimnek, és neked is kedves olvasó, valamint a gyerekednek is megvan az a csatorna, amely számukra- számodra elsődlegesen kifejezi, hogy szeretve vagy.
Öt fontos szeretet nyelv van.
Ha ezeket felismerjük magunkban és a minket körülvevő emberekben, ha az ő nyelvükön szólunk hozzájuk, nagyon gyorsan minőségi változásokat tapasztalunk a kapcsolatunkban. Tehát szeretni okosan kell, és ez nem azt jelenti, hogy azt mérlegeljük, elég- e, vagy még csöpögtessünk egy kicsivel többet, hanem azt, hogy találjuk meg szeretteink szeretet- nyelvét és kezdjük el használni, hogy érezzék, biztonságban és szeretve vannak.
Ha ezeket felismerjük magunkban és a minket körülvevő emberekben, ha az ő nyelvükön szólunk hozzájuk, nagyon gyorsan minőségi változásokat tapasztalunk a kapcsolatunkban. Tehát szeretni okosan kell, és ez nem azt jelenti, hogy azt mérlegeljük, elég- e, vagy még csöpögtessünk egy kicsivel többet, hanem azt, hogy találjuk meg szeretteink szeretet- nyelvét és kezdjük el használni, hogy érezzék, biztonságban és szeretve vannak.
Bài viết liên quan:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése