Korlátozva

Legnagyobb gyerekem kamaszkori éveiben gyakran felmerült bennem a kérdés, tényleg én szültem-e ezt a gyereket, de legalábbis az volt számomra kérdéses, azonos-e ez a hibbant azzal a kedves, jól nevelt, udvarias fiúval, akit eddig ismertem. Az összes viselkedési-, együttélési norma folyamatos megcsúfolása volt a célja és nagy megelégedésére szolgált, ha látta az arcomon a nyílt elborzadást. Családunk működőképességét ekkor éreztem először igazolva. Az otthoni csetepaték-anyai szó kontra lázadó 16 éves-megmaradtak házi háborúknak, nem léptünk át a discók, drogok, alkoholmámoros bulik veszélyes terepére.

Igazi töréspont ez egy gyerek életében. Sok nehéz percet éltünk át apjával azon dilemmázva, a gyerekbe „oltott” viselkedési szabályok beépültek-e annyira, hogy az aktuálisan divatos laza életérzés ne tudja felülírni őket? Kapcsolatunk szerencsére nem romlott meg, csak hangosabbá vált. Vagyis az addigi egyoldalú anyai ordibálás „teddleveddfelcsináldmegmosdmeghányszormondjammég????” most egy 16 éves mutáló kamasz hangján folytatódott: „majdmegcsinálomharáérekmiértkellállandóanbalhézni?”

Csatározásaink gyakoriak voltak, és kardinális problémákon „ Egyél levest !-Nem eszek!” pattantak ki. Mára már túl vagyunk ezen, a következetes- bár gyakran fölöslegesen szigorú- nevelés eredményeképpen az elviselhetetlen lázadozó szimpatikus egyetemistává vált.

Megrémít a gondolat, hogy – mivel testvérei 12 és 14 évesek- még kétszer végig- és túl kell élnünk ezt a zavaros kort. Örömmel tölt el viszont, hogy a megélt tapasztalatok alapján talán kicsit higgadtabban fogadjuk majd férjemmel a problémákat. Úgy gondolom, tág teret kell adni az egyéni hóbortoknak, amíg azok nem gátolják a békés együttélést. A gyerekeimmel foglalkozó pedagógusoknak mindig elmondom, bátran oldják meg a problémákat saját hatáskörükben, én biztosan nem fogom vizsgálni egy nyakleves jogosságát. Mindig arra kérem őket, akkor értesítsenek minket, szülőket, ha agressziót, gátlástalanságot, mások durva megsértését tapasztalják a gyerekeimnél. Hiszen egy kis csibészség mindig ott van egy egészséges gyerek viselkedésében, de a tisztességet, a másik ember tiszteletét mindig megköveteljük tőlük.

Babitsnál olvastam: „ Lásd, a korlátokat dicsérem, A korlát a legbiztosabb valóság.” Tapasztalataim alapján a bedobott gyeplő hatása annyi egy kisgyerek életében, hogy a jóízű, korlátok közötti szabadság átcsap bizonytalan szabadosságba. A viselkedési, együttélési szabályok betartása biztos fogódzót ad egy ember életében. Az etikus magatartás kialakítását egy szülő sem háríthatja át az oktatási-nevelési intézményrendszerre, hiszen annak alapvetően más a feladata. Az óvodának, iskolának csak erősítenie kellene az otthonról hozott( helyes) normák kialakítását. Természetesen nincs nálam a bölcsek köve, hogy gyerekeim milyen felnőtté válnak, arról az idő állít majd ki bizonyítványt. Remélem, nem bukom meg. Mint minden szülő és felnőtt, én is csak saját lelkemből meríthetek, nem tudnék hosszú távon kialakított szemléletemmel ellentétes példát mutatni.

Ők mire tanítottak eddig? Alapvető erkölcsi értékekre: meg kellett tanulnom, hogy elfogadjam nálam fiatalabb , tapasztalatlanabb emberek véleményét. Ítélkezés nélkül kell figyelnem iskolai kudarcaik, baráti kapcsolataik buktatóiról szóló történeteiket. Egyenrangú partnerként igyekszem meghallgatni életkorukkal együtt változó meggyőződésüket a világ dolgairól. Elfogadom az enyémtől eltérő vérmérsékletüket és elképesztő öltözködési stílusukat. Amiben nem alkuszom, azok az alapvető normák: elvárom, hogy úgy bánjanak emberrel, állattal egyaránt, ahogyan azt maguknak is kívánnák.
Ezt tanultam eddig a gyerekeimtől és bízom benne, hogy az együtt töltött idő alatt még sokat javítanak rajtam.

-vg-

Ti mit tanultok a gyerekeitektől?