Nem negatív, avagy: Csak pislogtunk! 3/2.

A történet folytatódik:

Lányunkat ugyanabba az egyházi iskolába írattuk, ahova a fiúk is jártak  Az elsős tanító néni mindkét fiút tanította, E. 2 éve járt már minden délután testvéréért a napközibe, így ismerős felnőttekhez, ismerős környezetbe került.
Nem figyeltem eléggé.
A kislány nem panaszkodott, vidám volt, sikeresen teljesítette a feladatokat, így nem érzékeltem a közelgő bajt. Soha nem voltak felé elvárásaink a teljesítményében, ezt naponta meg is erősítettük beszélgetéseinkben. Nem foglalkoztunk a piros pontok számával, nem törődtünk a nem kereken 100 %-os felmérőkkel, azt hangsúlyoztuk, hogy úgy szeretjük, ahogy van. A tanító nénik dicsérték ügyességét, kreativitását, önzetlenségét. Az iskolai osztályban is nagyon hamar köré gyűltek a magatartászavaros fiúk, a közösségben elfoglalt helyzete hasonló volt, mint az óvodában. Ha tanulmányaiban, felmérőiben nem nyújtott hibátlan teljesítményt, az egyedül Őt zavarta, mi igyekeztünk erősségeit hangsúlyozni. Többször kijelentette: "Én is olyan okos vagyok, mint a tesóim."

 Szinte az egész tanév eltelt így zavartalanul, amikor jött az anyák napi műsor. A színpadon álló lányunk majdnem összeesett az izgalomtól. Az a gyerek, aki év elején , kis elsősként az egész gyülekezet előtt szavalt a templomban, vidáman és gondtalanul, most verejtékezve, remegő térddel, hunyorogva igyekezett talpon maradni.
Ijesztő látvány volt. Bár a műsor előtt elmondtam Neki, hogy ha meg se nyikkan, akkor is imádom és semmi baj nem történhet, az már akkor is látszott, hogy nagyon izgul. Felsőteste kényszeresen rángatózott, szemét összerántotta, miközben kényszeredett mosolyt próbált arcára varázsolni. A szövegét hibátlanul elmondta, de akkor ez minket már cseppet sem érdekelt, pótmamijával együtt csak arra vártunk, hogy véget érjen az ünnepély és végre átölelhessük.

Még aznap este megkerestem gyerekorvosunkat, aki a kötelező védőoltásokon kívül nemigen látta E.-t a rendelésen, hiszen a gyerekkori betegségek ismeretlenek voltak lányunk számára. Gyerekorvosunk higgadt, nagy tudású szakember, igyekezett megnyugtatni. Azt mondta, év vége van, a gyerek nyilván kifáradt, a legjobb, amit tehetek, hogy békén hagyom, majd a nyár segít. Nem javasolta, hogy szakemberhez forduljak. Azt mondta, a gyermekek 5-10 %-a érintett a tikkelésben, az esetek nagy részében magától eltűnik.

Aztán 1 héten múlva játék közben, ahol kapusként focizott a szomszéd gyerekekkel, figyeltem meg lányomon a motoros tik jeleit. Addigra utánanéztem a szakirodalomban:

„A tik egyfajta akaratlan, hirtelen fellépő, gyors és szabálytalan mozgás, izomrángás, vagy önkéntelenül kibocsátott hang. A stressz a vérkeringés romlásával fokozza a tejsavképződést. Ez az az anyag, amely az izomlázért is felelős. A túl sok tejsav idézi elő a szemhéj rángatózását is, valamint a megfeszült, görcsös vállakat, nyakizmokat és az ebből eredő fejfájást. „

Mivel gyerekorvosunk is és egy másik orvos is a szomszédunkban lakik, megkértem Őket, nézzék meg a kislányt ebben a látszólag szorongásmentes játékhelyzetben, ahol stresszt legfeljebb a kapott gól okoz. Mindkét orvos véleménye egybehangzó volt, azonnali ideggyógyászati ellenőrzést javasoltak. Bár gyerekorvosunk hozzátette, nem lesz jó hatású a probléma megfogalmazása, ez fokozott szorongást kelthet a gyerekben. A tünetek alapján azonban halaszthatatlannak tűnt a pszichiátriai szakrendelés felkeresése, hogy kizárjuk a szervi megbetegedést.

Ekkor a tünetek már napról napra markánsabban jelentkeztek. Első vizsgálatra gyerek-pszichiáterhez mentünk, aki a kislány mentális állapotát kiegyensúlyozottnak és stabilnak ítélte. Szörnyű volt végighallgatni, ahogy kérdezgették a gyereket, hogy kiderüljön, vajon mi az , amit el akarunk titkolni, hol lehet a család működésében a probléma. Elmondtam, ha tudnám, hol van a baj, nem itt ülnék. A pszichiáter szakmai rutinból átküldött minket az ideggyógyászhoz, aki EEG vizsgálatot rendelt el, az esetleges szervi probléma kiderítésére. Az eredmény” nem negatív” lett, így minden magyarázat nélkül szemészeti rendelésre utaltak bennünket, aminek az eredménye ismételten „ nem negatív” volt. Kérdéseimre egyik orvos sem volt hajlandó határozottan felelni, azt mondták, majd ha minden vizsgálatot elvégeztek. A tikkelés erősödése és a nem egyértelmű vizsgálati eredmények miatt MRI vizsgálatot kértek soron kívül, melynek eredménye egyértelműen negatív lett.
Ez végre jó hír volt, „csak egy kis” tikkelés.
Elejtett szavakból jöttem rá, hogy erre a helyzetre nincsenek felkészülve az egészségügyben. Mivel szervi eltérés nem látszott, nem tudtak érdemben segítséget nyújtani, pusztán egy kontroll vizsgálatot írtak elő 3 hónap múlva.
Megjártuk az egészségügy lassan őrlő malmait, de a probléma mit sem változott.
(folyt.köv.holnap)

-vg-