Kamasz a nyeregben

-Léécci!

-NEM.

-De lécci!

-Már mondtam, hogy nem megyek.

-De 3 napja könyörgök!

-Hát, ez az. Először is megmondtam, hogy nem megyek. Vidd az apát!

-Nincs itthon.

-Akkor a bátyámat.

-Dolgozik.

-Hja, a húgomat meg nem is hívod, ő úgyis tök béna.

-Vigyázz a szádra... azért nem hívom, mert ő nem tud letekerni 40 kilométert.

-Én meg nem akarok.

-Naaa, ne menjek már egyedül...

-Minek kell ilyeneket kitalálni..biciklizek én eleget.

Nem is tudom, hogy sikerült végül rávenni. Óriási fejtörést okoz nekem, hogyan, mivel pótoljam a régen együtt töltött időt. Amikor bábszínházban, múzeumban, moziban voltunk. Amikor hegyre másztunk, barlangba bújtunk, fürödtünk. Jó ötletnek tűnt, hogy menjünk együtt bicikliversenyre. Mármint nekem tűnt jónak. Forgatta a szemét, dohogott, aztán megkönyörült rajtam és eljött. Arra azért nagyon vigyázott a rajt előtt, távol legyen tőlem, ki ne derüljön, hogy az anyukájával van. Azt a gázt azért nem vállalta.

Akkor csillant fel a szeme, amikor meglátta bátyja volt osztálytársát, a NAGYFIÚT. Nem lehet ez olyan hülyeség, ha még ő is itt van! Induláskor még láttam a kölyköt a 80 kilométeresek háta mögött, aztán eltűnt az első kanyarban. Végigment 30 kilométeren keresztül a hagyományos biciklijével a menők között a 15 éves. Ott azért már visszafordult, de azóta azt hallgatom, mikor , miből fogja összespórolni az országúti bicire valót. Merthogy ez egy tök jó dolog, azt mondja. Mikor megyünk újra?

Én meg csak csöndben hálálkodok az égieknek, hogy nem jártattam fölöslegesen a számat 3 napig.

-gabi-