Finoman tálalva

Tényleg nem mindegy, hogyan kommunikálunk! Mióta gyerekem van, mindig mondom: én mindent elfogadok (majdnem mindent) a fiaimról, csak érezzem, hogy valami szeretet, vagy elfogadás van az őket ért kritikák mögött. Vagy ha nem is ilyen komoly érzések, de legalább tudjam, hogy a kritikusok látják és ismerik őket.

Hogy érzékeltessem a különbségeket a többféle információ átadás között, íme egy jellemző történet:

Anyuka néhány nappal fogadó óra után az alábbi bejegyzést találja a tájékoztató füzetben: Fogadó óra ekkor- akkor FELTÉTLEN!

Óóó, te jó ég! Anyuka berezel, hogy az ő nagydumás, hiper(szuper)aktív fiacskája most... MOST aztán tényleg kihúzta a gyufát, ezért kell(ett volna) FELTÉTLEN bemenni. Gyorsan felkapja a telefont és már hívja is ofő1- et:

- Bocsánat, bocsánat, most találtam meg...

- Hát igen, ez tényleg jellemző, és vannak magatartási... meg a lecke is hiányos... és hogy az ellenőrző hetekig nincs aláírva!... Szóval ez így egyáltalán nem.- Pattogósan, szigorúan. Anyuka meg csak mondja: Igen, igen, igen. Jogos, tényleg. Nem mondja, hogy de a gyerek mindig megmondja a jegyeit, meg hogy az utóbbi időben ez a gyerek volt a mentsvárgyerek anyukának A gyerek, akivel nincs gond, akire végre nem kell annyira figyelni, mint a többiekre. Hát a fene gondolta, hogy mégis jobban... Feltépi az ellenőrzőt...ötösök, négyesek... rontás csak egy tárgyból, amiről anyuka tud amúgy is. Nem érti ezt és dühös lesz: Jó, hogy igaza van, de akkor is! Miért állít sarokba engem, mikor majd szétszakadok így is, hogy jól csináljam ?

Másnap anyuka találkozik ofő2- vel (bizony, ma már két ofője is van egy menő gyereknek), akinek a tárgyából rontott a fia. Odaáll elé mindenre felkészülve. Ám a csillogó szemű tanító néni teljesen váratlan hangon kezdi a sarokba állítást. Azt mondja, hogy imádja a srácot, mert ilyen kreatív, jókedvű, életre való gyereket még soha... Na, jó, sokat pofázik és ez már tényleg elviselhetetlen, meg az a kettes nagydoga most jól odavágott az év végi jegynek, de ő azt kéri, hogy nézzük már meg alaposan az anyagot, mert szeretné őt gyakran feleltetni, hogy javítson. Azt mondja, ő hisz benne és alkalmat akar adni neki, hogy azt mutassa, aki ő valójában.

Ekkor anyuka megadja magát (pedig dacolni ment oda) és azt mondja: Köszönöm. Közben meg azt gondolja: Köszönöm, köszönöm, köszönöm! És azt is mondja: Nem, nem ő tehet róla, az én hibám. Most pedig minden más lesz és rendbe tesszük ezt (is). Aztán anyuka hazamegy és ahelyett, hogy nekiesne a fiának, hogy "leverje" rajta a szégyent, hogy ŐT sarokba állították, megöleli a gyereket és azt mondja: Drágám, van itt még valami, amit helyre kell hoznunk. De megoldjuk.

A csillogó szemű tanító néninek pedig fogalma sincs, mekkora erőt adott anyukának.