Iskola vagy magántanulóság?

Néhány évvel ezelőtt az, hogy egy gyerek iskolában tanul, magától értetődő volt. Ahhoz, hogy valaki magántanuló legyen, kellett valami különleges dolognak történni. Például elviselhetetlen magatartást, vagy egy hosszan tartó betegséget tételezett fel a magántanulóság. 2007 óta azonban szabadabb lett a szabályozás. Ma már minden diáknak joga, hogy magántanulóként végezze a tanulmányait.  Hogy erről csak kevesen tudnak? És hogy sokan élből el is utasítják ezt a fajta lehetőséget? No, igen, a berögződések gyakran még azelőtt befolyásolnak minket, mielőtt érdemben megismernénk a lehetőségeinket.

Egy oldalt már ismerünk. Azt ugye, tudjuk, hogy ahová most járnak gyerekeink, amit a magyar iskolarendszer produkálni tud, az a legtöbb iskolában semmivel sem több, mint amiben mi tanultunk. Igaz, a pedagógusok kezéből azóta elvették a tevőleges fegyelmezés jogát, a gyerekeket és a szülőket pedig jól felvilágosították a jogaikról, így aztán a napi fegyelmezési problémákkal küszködő tanárok, és a gyerekük hibáit gyakran nem, vagy tévesen látó szülők a barikád két oldalára kerültek. Köztük őrlődik a diák, hisz ahogy egy rosszul működő családban elveszti biztonságérzetét a gyermek, úgy zavarodik össze attól, ha a szülei kétségbe vonják, vagy egyenesen lehülyézik a tanító nénit, illetve ha a pedagógus megkérdőjelezi a szülő alkalmasságát (Anyukád nem adott rád sapkát?- típusú kérdések és kijelentések).
Az osztálylétszámok magasak, és a tantermek nagy részében az egy főre jutó terület túl kevés még akkor is, ha az előírások szerint megfelelő. Egyre inkább terjed az egész napos iskola rendszere, ami megint abba  a halmazba került, ahol a jó szándék ugyan megvolt az ötletgazdánál, de a megvalósítás nem egészen teljesítette a célokat. Jó akkor, ha a gyerekek tágas környezetben, tiszta, szellős tantermekben tudják tölteni a napjukat, ha a pihenésre szánt időnek van olyan része- helye, amely valóban elcsendesedésre van szánva és ezt meg is tudják valósítani, és ha az egész napos iskolából hazatérve már valóban nincs feladata a gyereknek, hanem végre a családjával tud lenni, tud pihenni. Nem jó, ha szűk, levegőtlen tantermekben, zajban, minimális élettérrel felfegyverkezett iskola próbálja a pedagógusok álláshelyeit megtartani ezzel a rendszerrel, és semmilyen egyéb felkészülés nélkül egyszerűen kettéosztják a tanórákat, és hosszabb szüneteket iktatva közéjük egész napos iskolának kezdik el hívni. Iskola után a gyereknek még leckéje van ("de csak egy pici!") vagy gyakoroltatni kell, mert hát mindenre nincs idő az iskolában. Ha számolunk, könnyen rájövünk hogy ez 8 óra állandó alkalmazkodás, megfelelés, "szabadságtalanság" naponta, amit akár kemény munkának is tekinthetünk, és amibe a hat éves gyerekeinket kényszerítjük. Nem beszélve arról, hogy az ekkora gyereknek még elsősorban a családjára van szüksége, ehelyett a nevelését átveszi a szülőtől egy pedagógus, illetve a kortárs csoport.
Túl vagyok ezen, nekem is volt iskolaotthonos gyerekem. Még meg is magyaráztam magamnak, miért jó ez, de utólag nézve gyakorlatilag egyetlen jó hozadéka volt: én tudtam nyugodtan dolgozni. Mára sok minden változott, így az én véleményem is. Elég érv talán, hogy mostanra még a napköziből is kivettem őket.
Jelenleg azt gondolom, hogy az iskolai tananyag túlzsúfolt, felesleges információkkal tűzdelt, és az átlagos (még csak nem is nehézséggel küzdő) gyereket egy állandó hajszoltság- érzésbe kergeti bele. Ma még 'a' betű, de pár nap múlva már 'b', majd 'c'... Gyerünk, gyerünk, tanulj, ne maradj le, sőt, még beteg se légy, mert mire felgyógyulsz, a többiek már olvasnak, írnak, és neked esélyed sincs felzárkózni. Ugyanez matematikából. Még alig rögzült a tízes átlépés, már százas körben oldanak meg érthetetlen szövegezésű feladatokat. Ember legyen a talpán, aki bírja ezt. Emellett pedig ott van az érem másik oldala. Az iskolás kor nem véletlenül a 6- 14 év közé esik. A gyerekek agya ebben a korban a legfogékonyabb. Ha valami érdekli őket, egyszerűen ragad rájuk az információ. Habzsolják a tudást, és jó módszerekkel bármennyit képesek befogadni. A mennyiség, és az érdeklődés intenzitása persze nagyban függ a pedagógus személyiségétől, a közvetítés módjától. Ilyenkor könnyen eldöntheti egy jó, vagy rossz tanár, hogy a gyerek majd magyaros vagy matekos lesz, ugyanis amelyik tárgy iránt jobban felkeltik az érdeklődését, később is az lesz a nyerő. A tíz év fölötti gyerekek nagy része akár a tananyag többszörösét is képes feldolgozni megfelelő tálalásban. Ehelyett a tudást részekre szabdalva, elszakítva az összefüggések meglátásának lehetőségétől tanítják.
Mi lenne akkor az ideális? Véleményem szerint az első négy osztályban egyebet nem lenne szabad tenni, mint olvasást, írást, számolást (elemi számolást) tanítani a gyerekeknek, felsőben pedig megtanítani tanulni őket. Támpontokat adva elindítani őket a szabad felfedezésben. A projektoktatás egészen jó ehhez, és biztos vagyok benne, hogy ahol használják, meglepődnek a pedagógusok az eredményeken.
És akkor lássuk a nevelést. A nevelés elsődlegesen  család feladata. Ezt senki nem vitatja el, illetve az iskola gyakran hangoztatja is. Onnantól viszont, hogy a gyerek óvodás- iskolás lesz, erre a tevékenységre alig van módja azoknak a szülőknek, akiknek a gyereke napközis, vagy iskolaotthonos. Naponta két- három órát töltünk a gyerekeinkkel, ami meglehetősen kevés. A nevelés a pedagógusra hárul, illetve a kamaszkor elején átveszi a kortárs csoport. Ennek van jó oldala is, hisz a pedagógusok nagyrészt azokat az erkölcsi normákat közvetítik, amelyek kellenek a társadalmi beilleszkedéshez. Ennek ellenére gyakran számolnak be arról, hogy munkájuk hasztalan, hisz azok a gyerekek, akiknek a leginkább fejlődni kellene ezen a téren, gyakorlatilag semerre nem változnak. Persze, hisz a környezet és a család normáit már csak minimálisan képes felülírni az iskola. Leginkább azokra hat jótékonyan az iskolai normaközvetítés, akik amúgy is hasonló értékek szerint élnek. Ők valóban elszégyellik magukat a fegyelmezéstől, tartanak a pedagógustól és szeretnének az elvárásoknak megfelelni. A többiek viszont nehezen boldogulnak. Az otthon látott normarendszer ütközik azzal, amit itt kérnek tőlük, így sokszor nem is értik, mi baja a tanárnak.
Egyre több a tanulási zavaros gyerek, a magatartási probléma, így a különböző képességű és szocializációjú gyerekeket nehéz összehangolni, s a végén pedig kik járnak legrosszabbul? Akik jó képességekkel és jó (elvárásoknak megfelelő) szocializációval rendelkeznek. Emellett nehéz azoknak is, akik tanulási nehézségekkel küzdenek, így gyakran peremhelyzetben vannak, elvesznek a rendszerben, és a heti két fejlesztőórán kívül csak ülnek és nézik, ahogy a többiek valami számukra ködös világban otthonosan mozognak. Rosszul jár a magatartási zavarokkal küzdő diák is, hiszen az iskolában a nevelés módszere leginkább a fegyelmezés, büntetés, ami ezekre a gyerekekre egyáltalán nem hat. Én azonban megint kitérnék arra, hogy tudvalevő, az ember nem szeret árral szembe menni. Ostobaság azt feltételezni, hogy a rossz gyerek direkt akar rossz lenni, hisz senki nem szereti, ha haragszanak rá, bántják, és negatív példaként emlegetik. Minden gyerek szeretetre vágyik, ergo szeretne jó tanuló, és jó (szerethető) ember lenni. Ez nekik nem sikerül. Hogy miért nem, azt érdemes lenne mélyebben vizsgálni. Lehet mögötte tanulási nehézség, szocializációs eltérés, lehetnek idegrendszeri lemaradások vagy eltérések. Gonoszság szinte soha.

Vannak szülők, akik mindezeket mérlegelve azt mondják, inkább legyen a gyerekük magántanuló. Kiveszik az iskolából, és otthon tanítják. Ezt persze a pedagógusok nagy része ellenzi, és mindenféle érvekkel támadja. Van is némi igazuk az ellenzőknek, ha a hagyományos szemléletet vesszük alapul. Az ugye, világos, hogy a tudás iránti vágy, a tudás megszerzése fölött érzett öröm velünk született tulajdonság. Ezt az iskola az esetek nagy részében kiöli belőlünk nagyjából fél év alatt. Ezután iskolába járni a legtöbb gyereknek nyűg, kín, és szomorú kötelesség. Ezt a felállást alapul véve azt mondom, ne keverjük a szerepeket. A mai iskolarendszer- tévesen- egyenesen elvárja a szülő közreműködését a tanulás folyamatában. Ha nem gyakoroltatod, trenírozod a gyerekedet, már nem vagy jó anya- ugye, ismerős szituáció? Mire azonban a gyerek hazajön az iskolából, fáradt és kimerült. Az anyukájára lenne szüksége, nem pedig egy otthoni mumusra, aki az egész napos munka után még nekiáll gyötörni őt éppen úgy, mint a tanító nénije. Tegyük hozzá, általában a legrosszabb módszerrel, mechanikus gyakoroltatással, morzsányi türelemmel (hisz már a szülő is munka után van), így ezek az esték- délutánok jobbára családi veszekedésbe torkollnak. A gyerek kezdi ellenségnek tekinteni a szülőt, és ha nem túl jól megy a tanulás, még azt is elképzeli, hogy ő buta, szerethetetlen selejt, hisz még az anyukája is ezzel a vacakkal nyaggatja. Szóval ebben a felállásban a gyerek menjen iskolába, a tanító néni pedig legyen szíves elfelejteni az otthoni gyakoroltatást, és hagyja, hogy a szülő tegye a dolgát, és a gyerekének nyugalmat, biztonságot, és szeretést adjon.
DE. Mi van olyankor, ha valaki az otthoni oktatást választja? Ha azt mondja, én értek ehhez, vagy legalábbis képes vagyok felkészülni, mert van bennem ambíció, hit, kitartás és szeretet ahhoz, hogy úgy mutassam meg a gyerekemnek a tudást, hogy ne veszítse el a motivációit. Mi van akkor, ha az a fajta tudásszomj, ami munkál a gyerekben, az otthon melege, az anya szeretett személye és az érdekes oktatási forma összefonódik, és nemhogy eltávolítja, de inkább közel hozza egymáshoz a két oldalt? Nem lehet, hogy ettől inkább harmonikussá válik a kapcsolatuk? Én hiszek benne, és látom, hogy ez lehetséges. Tény azonban, hogy ehhez nagy felkészültség és belső harmónia szükségeltetik a szülő részéről. Ilyenkor a nevelést teljes egészében a szülő veszi át, a kortárs csoport bevonása külön foglalkozásokkal lehetséges. Ezeknek a gyerekeknek biztosítani kell, hogy szakkörre, sportra, közösségi foglalkozásokra járhassanak, hogy az a burok, amitől a szkeptikusok féltik őket, ne legyen kizárólagos. Azt mondják, ha a gyerek nem tanulja meg a világ farkastörvényeit, akkor majd gyenge lesz. A törvények első tárhelye az iskola, hát kerüljön csak be, vívja meg a harcait, találjon pozíciót úgy, ahogy majd később is tennie kell. Persze, ez igaz is lehet, de mi van akkor, kedves Anyuka, ha a te gyermeked lesz ebben a világban az, akit ezek e farkastörvények eltaposnak, aki peremhelyzetbe kerül, és nem tud beilleszkedni? Mert mondjuk még nem elég erős. Mert még picit éretlen. Vagy egyszerűen nem alkalmas a harcra. Nem lehet, hogy ha a az iskola elején megkíméled ezektől a hatásoktól, és majd egy kialakult, magabiztos személyiségként kerül élesben a közösségbe, akkor jobban tudja kezelni a különböző helyzeteket? Ezek persze kérdések, amiken érdemes elgondolkodni. A szocializáció sokféle lehet, és az a sokszor leszólt mostani társadalom, amely a farkastörvényeivel oly sok felnőtt derekát eltörte már, az bizony ebben az iskolarendszerben szocializálódott. Azok a szülők, akik nem együttműködőek az iskolával, akiknek a "neveletlen" gyereke megnehezíti a felnőttek dolgát, azok bizony ebben az iskolarendszerben szocializálódtak. A sok olvasni- írni nem tudó felnőtt ebben az iskolarendszerben szocializálódott és készült fel az életre. Akkor ez annyira elvitathatatlanul jó, hogy kizárólagosságot kellene élveznie?
Nem gondolom. Mint ahogy azt sem, hogy az otthoni tanulás, a magántanulóság mindenkinek jó lenne. Aki hajlamos a lazításra, a feladatok elodázására, az a látszólagos szabadsággal könnyen elveszhet, lemaradhat. Lazításra, nem tanulásra azonban az iskola is bőven szolgáltat lehetőséget, sőt, egymástól tanulják legjobban a gyerekek a sumákolást.
Kevés szülő akad, akiben van affinitás arra, hogy maga oktassa gyermekét, és ráadásul ezt jól is csinálja. Aki viszont képes erre, az tudja nagyon jól csinálni. Úgy, hogy megőrizze gyermeke lelkesedését a tudás iránt. A tanulás ilyenkor örömteli, boldog folyamat, ami a családot szorosabbra fűzi. Mit tegyünk, ha mi nem ezen az úton járunk? Na, ekkor van az, hogy jobb minél kevésbé beleavatkozni. Csak a legszükségesebb módon. Legyen meg a lecke, és slussz. Ne legyen otthoni gyakorló füzet, amibe sírva írja a gyerek még azt az öt sort, ami anyuci lelkét megnyugtatja. Túl vagyok rajta én is, kínoztam őket én is. Voltam én is tanító néni otthon, csak még annál is sokkal rosszabb, mint aki az iskolában állt a fejük fölött. Tőlük ugyanis nem várt mást a gyerekem, csak azt, hogy legyenek szigorúak, ha kell, bántsák is (!), hisz ők "csak" a tanárnénik. Még el se mesélték otthon, ha valami megalázó helyzetbe kerültek. Sokszor utólag, a szülőtársaktól tudtam meg, mert az ő gyerekeik viszont elmondták, hogy az enyémmel mi történt. Tőlem viszont vigaszra vártak, szeretésre, ölelésre, nevetésre. Ehelyett gyakran ültettem és gyötörtem a gyakorlással őket.
Ma már mást gondolok. Ha a gyerek iskolás, napközis, akkor oldják meg a tanítók ezt a feladatot. A szülőnek olyan kevés lehetősége van a gyerekkel lenni, hát az intézmény ne csináljon belőle arra a kis időre is pedagógust. Ha olyan szerencsés helyzetben vannak gyerekeink, hogy már délben hazamehetnek, akkor a lecke megírása után tegyék le a terhet. Többet ér a játék, az együttlét, a pihenés, mint a mechanikus gyakorlás.
Tapasztalatom viszont az, hogy még az iskolába járó gyerek is szívesen ügyködik otthon olyan dolgokkal, amik a tudását gyarapítják. Az oldal teli van olyan eszközökkel, kiegészítőkkel, amiket a gyerekeimmel készítünk, használunk, de ezt gyakran játéknak, szórakozásnak látják. Az abakusz, a tojástartós babszemezés, a szókártyák  majd minden nap előkerülnek, de csak néhány percre, és játék gyanánt. Ettől függetlenül gyarapítják a fiúk tudását. Ha nem akarják csinálni, hát nem csináljuk. Az év elején beállított otthoni füzetekbe viszont már hetek óta nem írtunk, az olvasást nem gyakoroljuk, és lám, két fiam remekül és rengeteget olvas, és Bobi is jó úton halad. No, nem a gyakoroltatás miatt, hanem a mindennapos mozgásterápia miatt, ami az idegrendszerét érleli, és ami segít, hogy használni tudja azt a tudást, amit még tavaly megszerzett.
Összegezve ezt a sok gondolatot, én a magam részéről tisztelettel adózom az otthon oktatók felé akkor, ha túl tudnak lépni az iskola keretin, vagyis nem mini iskolát rendeznek be a házukban, hogy ugyanúgy foglalkozzanak a gyerekkel, mint ahogy ezt a tanító néni tenné, hanem szemléletet, életet adnak a gyereküknek. Aki viszont erre nem alkalmas, válassza az iskolát. Nem! Válasszon egy olyan tanító nénit, akiben megbízik, és akire rá meri bízni a gyerekét. Onnantól kezdve, ha ezt a személyt megtaláljuk, nyugodt szívvel lehetünk szülők, és meghagyhatjuk a nevelés ezen részét az intézménynek. Bármelyik intézménynek.

Ahogy az előzetesben írtam már, nem kell velem egyet érteni. Véleményeket várok pro és kontra, hisz a kérdés megosztó, és elgondolkodtató.

Érdekes: 

Ha szeretnél többet tudni az otthon oktatásról, olvass ITT!
Otthon oktatók már nálunk is vannak. Ha érdekel a téma, olvass ITT
És ITT

És ami jön: Újra játék.  Nyelvi fejlesztés észrevétlenül.

Előtte: szavazás arról, miről is lenne jó többet olvasni.