Mozgásterápia tanfolyam

A tanfolyam elkezdődött. Azt tapasztalom, hogy az ember minél többet tud a tanulási zavarokról, annál inkább rájön, mennyire összetett ez az egész kérdés. Nem olyan egyszerű ez, hogy majd meghempergetjük a gyereket, aztán ezzel sitty- sutty mindent rendbe vágunk rajta.



Az idegrendszerünk és annak fejlődése varázslatos, titokzatos, izgalmas. Az ottani társaság nagy része pedagógus, sőt, fejlesztő pedagógus, mégis kérdések tömegét teszik fel az oktatónak. Én csak jegyzetelek bőszen, néha bekottyantok valamit, gyakorlom a mozgásokat, és közben látom magam előtt Bobit, ahogy majd szépen elindul a fejlődés útján. A tanfolyamon résztvevő társaim egy része ostobának tart, és lehetetlennek a feltételezést, miszerint tudok segíteni a gyerekemnek. Talán igazuk van. Azt mondják, úgyis elfogult vagyok, úgysem azt látom, ami a valóság, és Bobi úgy sem fog szót fogadni nekem, mikor gyakorlatot kérek majd tőle.
Lehet, hogy így van. Hogy ezt felmérjem, kísérletképpen megcsinálom az anamnézisát, majd megkérem azt a fejlesztőt, akinek a helyét át kell vennem a helyi mozgás stúdióban, hogy készítsen ő is egy mozgástesztet. Bobinak abszolut nem lesz gond, nem egy olyan megterhelő dolog ez, én pedig megtudom legalább, hogy látom- e őt valójában. Az biztos, hogy az engedelmességgel nem lesz baj. Sikerült megalapoznom, hogy az esetek többségében megteszi, amit kérek, a tornát pedig kimondottan örömmel végzi.

Csak pici történet arra, hogy mennyire irreálisan méri fel a képességeit, és az eredményeit:
Írtak egy mini összefoglaló dolgozatot matematikából, mely 82%- ra sikerült. Persze majdnem kiugrottam a bőrömből, mikor megláttam, ő azonban szomorúan vonogatta a állát: ááá, csak "megfelelt".
Csak? Csaaak??? Mikor és hol ültettem bele ezt az iszonyatos elvárást maga felé? Mikor tudom törölni a rossz kódot, és megértetni vele, hogy valójában nem érdekel, ami a lap aljára van pirossal vésve, ellenben nagyra értékelem a munkáját?

Jövő héten keresek valakit, aki végre csinál neki egy fejlesztésre utaló vizsgálatot, mert az iskolára sajnos nem számíthatok egyhamar. Viszont jó hír, hogy a kollégák történeteiből, akikkel együtt ülünk a tanfolyamon, kezdem kapisgálni, hogy semmi okom elkeseredésre. Bobinál sokkal- sokkal nagyobb bajban is vannak gyerekek, és ők még ennyi segítségre sem számíthatnak, mint az én fiam. Ez csak erősít abban, hogy ezt az ügyet előtérbe helyezzem.