Az út vége

Ez egy kis kitérő (ezért lesz jó, ha saját domainem és rendes honlapom lesz, mert akkor ugye ez a mostani megjegyzés egy külön kategóriába kerülhet úgy, hogy ne zavarja a szakmai bejegyzéseket).
A középső fiam (aki szintén iskolát váltott idén) gyakran mesél egy osztálytársáról, aki megmérgezi az osztály légkörét az iskolában. Rossz, agresszív szóban és tettben olyannyira, hogy van olyan gyerek, akit már teljesen megtört és tönkretett idegileg. Természetesen nem jól tanul, és feltűnően kérkedik (ez már eleve gyanús) azzal, hogy ez náluk otthon nem számít, őt nem dorgálják meg, ha egyest vagy beírást visz haza. A fiam nem érti ezt, mivel számára elképzelhetetlen, hogy ujjat húzzon a tanáraival. Én meg ugye annyira nyughatatlan vagyok, hogy a tünetekből kisilabizáltam, hogy valószínűleg eléggé összetett problémái lehetnek a srácnak, és (jaj, én buzgó mócsing!) bementem ma reggel az iskolába. Szóltam az osztályfőnöknek, hogy beszéljen az anyukával, és segítek szívesen (természetesen ingyen), hátha kicsit meg tud nyugodni a gyerek. Erre azt mondja nekem a tanárnő, hogy ő annyit tesz, hogy beírja az információt és az elérhetőségemet, és hátha anyuka keresni fog. Ő ugyanis már régóta nem beszél vele. Miért? Mert akkor anyuka vagy dührohamot kap, vagy sírógörcsöt.
Aha.
Az a szülő, aki a fia szerint cseppet sem törődik a rossz eredményekkel. A fia szerint, aki rezzenéstelen arccal fekszik a padon, mikor nyilvánosan ócsárolják, aztán a szünetben összeveri a gyenge jó tanulót.

Tipikus példája ez annak, hová juthat egy egyszerű tanulási probléma. Könnyű együtt éreznem, mert nincs a gyerek a kezem alatt (fiam gonosznak és ostobának látja, én pedig szánni valónak), de érzem ilyenkor azt a mérhetetlen tehetetlenséget, dühöt és szomorúságot, ami néhány hete még engem is uralt. Szörnyű lehet a gyereknek. Képzeld csak el, hogyan érezheti magát, ha már idáig jutott.

Lehet nekem szurkolni, hogy anyukája ez egyszer tegyen egy próbát, és keressen meg.