Szorongásaim

Ma reggel bementem az iskolába, és beszéltem a tanító nénivel. Megtudtam, hogy annyi elsőst kell megnézni a fejlesztő pedagógusnak, hogy Bobi felmérése félbeszakadt, és egy ideig még biztos nem tud vele foglalkozni.
Most akkor miről beszélünk?! Milyen világ ez? Mi történik a gyerekekkel?
Türelmet kértem, és felmentést bizonyos dolgok alól. Mondtam neki, hogy tanulok, és foglalkozom a gyerekkel. A mechanikus gyakorlás kisebb mennyisége nem érdektelenséget jelent, csak egy másfajta utat. Szerencsére a tanárnő pontosan ismeri ezeket a módszereket, így nem kellett túl sokat magyarázkodnom.


Gyakran eltűnődöm: Most akkor kiről is szól ez az egész iskolásdi? Most akkor az a fontos, hogy a tanárnő lássa, ÉN komolyan veszem a problémát, vagy az, hogy a gyereket a hitem szerint segítsem? És úgy általában: Az, hogy a gyerekünk jól- rosszul teljesít, vajon mennyiben róla, és mennyiben rólunk szól? A mi szégyenkezésünkről, vagy büszkeségünkről. Szerintem minimum a fele- fele. Szoktuk mondani: Ne hozz szégyent rám. Ez szerintem jogos is mindaddig, míg olyan "szégyenről" van szó, amiről a gyerek maga is tehet. Amíg lusta, hanyag, érdektelen, addig jogos a kérés: Ne hozz szégyent rám! De vajon tudjuk- e szégyenkezés nélkül kimondani: a gyerekem nem jól tanul. Tanulási zavara van. Figyelemzavaros, hiperaktív, dyslexiás- calculiás- graphiás. Nem olyan egy kicsit, mintha azt mondanánk ezzel: hibáztam, elrontottam, alkalmatlan vagyok?
Újabb kényszer(ek), ami(ke)t a helyzet- társadalom- iskola ránk(m) kényszerít(enek). A gyerek kudarca az enyém is, az ő gyengesége miatt magamnak keresek felmentést.
Mindezek önző pontjai a fejlesztésnek, melyek gátolnak, mert belevisznek olyan játszmákba, mikor az elvárások miatt rákényszerítek a gyerekre olyasmit, amire képtelen- alkalmatlan. Mert azt a leírást- beírást- javítást- példát- kivágást- gyakorlást be kell vinni (ki kell javítani, el kell készíteni), hogy LÁSSÁK, törődöm vele(d).
Talán ez a mostani beszélgetés felmentést ad néhány kényszer alól, és ez megkönnyíti a gyerek helyzetét is. Talán időt nyerünk, és példák tömegének megoldása helyett több idő jut tornára, mozgásra, ügyeskedésre.

Ps: A blog írja magát. Eredetileg azt terveztem, hogy megtartom kimondottan tanulásra koncentráló gyűjteménynek, de elkerülhetetlen, hogy érzésekről írjak. Azt gondolom, amelyik családban ez élő probléma, ott probléma a mögöttes is. Az anya szorongásai, amikről vagy beszél, vagy nem. Biztos vagyok abban, hogy ha majd egyszer sokan rátalálnak erre az oldalra, nem leszek egyedül ezekkel az érzésekkel.
Mikor mostanában elmesélem valakinek, hogy mi a helyzet nálunk, azt mondják, micsoda ügyes nő vagy te, hogy így kezedbe veszed a megoldást. Nem is sejtik, hogy még az is nehezemre esik, hogy kimondjam: Tanulási problémái vannak a fiamnak.